Stiglitz: Nemcsak a válság fertőző, hanem a téveszmék is

A kezdeti buborék kipukkadása masszív keynesi ösztönzők alkalmazásához vezetett, amivel ugyan sikerült elkerülni egy sokkal mélyebb recessziót, egyúttal azonban óriási költségvetési hiányok jelentkeztek. A válaszként foganatosított, masszív kiadáscsökkentés viszont elfogadhatatlanul nagy arányú munkanélküliséghez vezetett, ami még évekig erőforrás-pazarlást és nagyarányú szenvedést okoz.

Az Európai Unió végül rászánta magát, hogy segítsen a szorult pénzügyi helyzetbe került tagállamain. Nem is maradt más választása, hiszen a pénzügyi felfordulás azzal fenyegetett, hogy a kisebb tagállamokról (Görögország, Írország) a nagyobbakra (Olaszország, Spanyolország) is átterjed, és ez már magának az eurónak a fennmaradását is veszélyeztette volna. Az európai vezetők felismerték, hogy a bajban lévő országok irányíthatatlanná váltak volna, hacsak nem indul meg a növekedés a gazdaságaikban, ez pedig pótlólagos segítség nélkül elérhetetlennek látszott.

Miközben azonban az európai vezetők megígérték, hogy a segítség úton van, egyúttal megerősítették az eltökéltségüket a válság által nem érintett országok kiadásainak visszafogására. Az ebből eredő megszorítások egész Európában – beleértve a bajban lévő államokat – hátráltatni fogják a növekedést, mert végső soron semmi sem segítené jobban például a görög növekedést, mint a hagyományos kereskedelmi partnerek gazdaságának erőteljes fellendülése. A gyenge általános növekedés visszaveti az adóbevételeket, ami aláássa a fiskális konszolidáció meghirdetett programját.

A válság láttán folytatott viták jól illusztrálják, hogy valójában milyen keveset tettek a kormányok a gazdasági alapok megerősítéséért. Az Európai Központi Bank (EKB) vehemensen ellenezte azt, ami minden kapitalista gazdaság lényeges eleme: a bukott vagy fizetésképtelen entitások adósságának átstrukturálását. Mindez jól mutatja a nyugati bankrendszer folytatódó törékenységét. Az EKB azzal érvelt, hogy az adófizetőknek kellene átvállalniuk a rossz görög államadósságot, mert a magánszektor bevonása súlyos hitelpiaci eseménynek számítana, ami a csőd elleni biztosítások (CDS) után hatalmas kifizetésekhez vezetne, további pénzügyi felfordulást idézve elő. Ha az EKB e félelmei valódiak – és e ponton nemcsak a magánhitelezők képviseletében jár el –, akkor követelnie kellene a bankok tőkeellátottságának javítását. Az EKB-nak ezenfelül el kellett volna tiltania a bankokat a fölöttébb kockázatos CDS-piactól, ahol valójában túszai a hitelminősítők döntéseinek. Ezzel kapcsolatban egyébként volt egy pozitív fejlemény az európai vezetők nemrég tartott csúcstalálkozóján, ahol elhatározták, hogy megzabolázzák mind az EKB-t, mind az amerikai hitelminősítőket.

Az EKB álláspontjának legkülönösebb jellemzője abban a fenyegetésben nyilvánult meg, hogy biztosítékként nem fogad el átstrukturált államkötvényt, ha a hitelminősítők döntése szerint az átstrukturálást „hitelpiaci eseménynek” kell minősíteni. A restrukturálás lényege éppen az lenne, hogy a követelés egy részét feladják a maradék jobb menedzselhetőségéért. Ha a kötvények elfogadhatók voltak biztosítékként az átstrukturálás előtt, akkor utána még inkább annak számítanak, ennek folytán ugyanúgy elfogadhatónak kell őket tekinteni. Ez az epizód jól emlékeztet arra, hogy a központi bankok politikai intézmények, politikai célokkal, és azoknak a bankoknak az uszályába kerültek, amelyeket éppen szabályozniuk kellene.

A dolgok alig állnak jobban az Atlanti-óceán nyugati partján, ahol a szélsőjobbos politikai formációk az USA kormányzatának megbénításával fenyegettek. Ez megerősítette a játékelméletek azon tételeit, amelyek szerint az irracionális pusztítás iránt elkötelezettek mindig felülkerekednek, ha – a céljukat másként el nem érve – konfrontálódnak racionálisan eljáró egyénekkel. Ennek megfelelően Barack Obama elnök beleegyezett egy kiegyensúlyozatlan adósságcsökkentő stratégiába, amely minimális adóemelést sem tartalmaz, például az utóbbi két évtizedben oly jól élő milliomosokra, sőt, a gazdasági hatékonyságot aláásó és a környezetet degradáló olajvállalatok kedvezményei is megmaradnak.

Az optimisták azzal érvelnek, hogy a szövetségi adósságplafon megemelését és a szuverén csőd elkerülését célzó megállapodás rövid távú makrogazdasági hatása erősen korlátozott lesz – a következő esztendőben például csak 25 milliárd dollárnyi kiadáscsökkentés jelentkezik. A bérekre rakódó adó csökkentését azonban nem hosszabbították meg, holott ennek révén mintegy 100 milliárd dollárral több maradhatott volna az amerikai kisemberek zsebében.

Az ösztönzés befejezése önmagában is recesszív hatású. Az ingatlanárak tovább esnek, a GDP-növekedés elhal, a munkanélküliség makacsul magas szinten tartja magát. Ebben a helyzetben több ösztönzés, nem pedig megszorítás kell, már csak a költségvetés kiegyensúlyozása végett is. A deficit növekedése mögötti legfontosabb hajtóerőt a gyenge gazdasági teljesítmény miatti nyomott adóbevételek adják, ezzel szemben a legjobb védekezés az lenne, ha Amerikát ismét munkába állítanák. Az ország ennyiben rossz irányba mozdult el az államadósságról elfogadott egyezséggel.

Számos aggály fogalmazódott meg a pénzügyi járvány Európa és Amerika közötti terjedéséről. Az Egyesült Államok pénzügyi tévedései fontos szerepet játszottak az Európai Unió bajainak kipattanásában. Az EU zavarai ugyanakkor rossz hatással vannak az USA-ra. A valódi problémát azonban egy másfajta járvány okozza: a téveszmék könynyedén járnak át a határokon. Az Atlanti-óceán két oldalán felbukkanó hibás gazdasági elképzelések sajnos egymást erősítik, és ugyanez a helyzet a stagnálással, amelyet a hibás gazdaságpolitika vált ki.