A versenyképesség okai

Politikusaink régóta szívesen beszélnek arról, hogy Magyarországnak szűkebb régiónk, a visegrádi térség legversenyképesebb, legjobb üzleti környezetet nyújtó államává kell válnia. Legutóbb a miniszterelnök a Magyar Biztosítók Szövetségének második konferenciáját megnyitó beszédében fejtette ki ezt, amellyel feltehetően szinte minden gazdasági és társadalmi szereplő egyetért. Azt is tudjuk ugyanakkor, hogy ez a cél az elmúlt tíz év során aligha teljesült; legutóbb talán az 1997–2001 közötti időszakban lehetett úgy tekinteni Magyarországra, mint a kelet-közép-európai régió (egyik) legversenyképesebb államára.

Az akadémiai berkekben író közgazdászok egy része — köztük például a Nobel-díjas Paul Krugman — persze szívesen rámutat a nemzetgazdasági szintű versenyképesség fogalmának feltűnően ingatag mivoltára. Azt, hogy egy ország mitől „versenyképes”, zömmel intuíciók, érzetek alapján, sokszor más közgazdasági fogalmak, mint például a gazdasági növekedés vagy a külső finanszírozási képesség pontatlan szinonimájaként szoktuk használni. A versenyképességet vagy éppen az üzleti környezet minőségét ugyanakkor számos mértékadó nemzetközi szervezet már hosszú ideje próbálja mérni. Ezek a mérések bizonyos kiválasztott indikátorok egy pontszámba sűrített értéke alapján rangsorokat konstruálnak. Bármit is gondolunk ezekről, nem kétséges, hogy a globalizálódott világgazdaság fontos, mértékadó produktumai, amelyekre politikusok, befektetők, vállalkozók és elemzők egyaránt kiemelten figyelnek. Ez pedig létjogosultságot biztosít annak, hogy összemérjük a nemzetgazdaságok versenyképességét.

A nemzetközi versenyképességi összehasonlítások jellemzően két csoportba sorolhatók. Egy részük az üzleti környezet szűkebb, technikai, illetve bürokratikus természetű feltételeire koncentrál, mint például egy új vállalkozás indításának időigénye, a tulajdon bejegyzése, a fizetendő adók nagysága. Klasszikusan ilyen a Világbank „Doing Business” felmérése. Ezen Magyarország a közép-európai összevetésben általában nem szerepel rosszul, a legutolsó, néhány napja közzétett rangsorban az 51. helyen álltunk a világban, három hellyel elmaradva Szlovákiától, de 11 helylyel megelőzve Lengyelországot és 13-mal Csehországot. Nem kétséges: az üzleti környezet ezen szűkebben értelmezett tényezőinek javítására minden kormányzatnak megkülönböztetetten figyelni kell, főként a kisebb méretű, nyitott gazdaságokban.

Arról azonban, hogy milyenek egy gazdaság felzárkózási, növekedési esélyei hoszszabb távon, relevánsabb információval szolgálnak azok az eklektikus versenyképességi felmérések, amelyek az adott ország szolgáltatás-kínálati tényezőit is számításba veszik, mint például az oktatási, az egészségügyi és a közlekedési infrastruktúra állapotát vagy éppen a piacok működését szabályozó intézmények minőségét. Márpedig ezekben a rangsorokban közép-európai összevetésben már jó ideje kevésbé kedvező Magyarország pozíciója: a Világgazdasági Fórum idei listáján elfoglalt 48. helyünkkel tíz hellyel maradunk el Csehországtól és héttel Lengyelországtól, igaz, jócskán megelőzzük az ebben az összevetésben a 69. helyre szoruló Szlovákiát.

Ebből persze nem az következik, hogy mivel e rangsorok egymásnak ellentmondanak, nem megbízhatók – csupán az, hogy a gazdasági versenyképesség, illetve az üzleti környezet más-más dimenzióira mutatnak rá. Nem kérdéses, hogy a tartós felzárkózáshoz mindkét szempontrendszer szerint lényegesen javulnunk kell: végig kell vinni tehát a bürokráciacsökkentő csomagot, de legalább ilyen fontos, hogy közben javuljon az oktatás, az egészségügy és a piacfelügyelet minősége is.