Az adósok lázadása a hitelezÕk diktátuma ellen

A belsÕ és külsÕ nyomásnak köszönhetÕen Papandreu kénytelen volt visszakozni, az opció azonban, amelyet az asztalra tett, nem fog eltÛnni, legyen bármi a jelenlegi görög kormány sorsa. Kérdés, hogy a görög nép, amelytÕl az egymást követÕ megszorító csomagok elfogadását kérni kell, vajon meddig nézi még csodálkozva, hogy mikor szólhat végre hozzá maga is a dologhoz, közvetlenül.

Alig egy héttel azelÕtt, hogy Papandreu bombát robbantott, az euróövezet vezetÕi egyértelmÛen beszéltek: „Amikor az európai szemeszter bevezetését elhatároztuk, azzal alapjaiban változtattuk meg a fiskális és az általános gazdaságpolitika európai szintÛ összehangolásának módját, mivel a jövÕben az EU-szintÛ koordinációra még a tagállami döntések meghozatala elÕtt kell sort keríteni.” EgyszerÛbben fogalmazva: az összeurópai pénzügyi kormányzat ügye nyerésre áll.

A Papandreu által javasolt népszavazás – technikailag nézve – nem a fiskális vagy a gazdaságpolitikáról szólt volna közvetlenül, a lépés mégis fontos elágazási pont lett volna az egész euróövezet számára. Az összeurópai hatások ellenére a görög kormányfÕ anélkül döntött, hogy más euróövezeti vezetÕkkel egyeztetett volna. Ha a görög szavazók történetesen elutasították volna az uniós vezetÕk által röviddel korábban felkínált egyezséget, akkor a dolog kimenetele kizárt volna bármely további koordinációt az Európai Unióval az ország adósságproblémájáról. Akkor pedig Görögország önmagában úszott volna vagy süllyedt volna el.

A valóságban az történt, hogy az euróövezet állam- és kormányfÕi elÕször gratuláltak önmaguknak a csúcstalálkozó sikere miatt, de röviddel rá máris értelmét veszítette a koordináció azon ország számára, amely erre legfÕképpen rá lett volna utalva. Papandreu lépése az euró támogatását célzó nagy – politikai és fiskális uniós – tervek súlyos hibáit is nyilvánvalóvá tette: a szuverenitás valódi letéteményese ugyanis változatlanul a „nép”, nem pedig a kormányok. A kormányok aláírhatnak egyezményeket, és tehetnek ünnepélyes fogadalmakat arról, hogy a fiskális politikájukat alárendelik az EU egészének (pontosabban Németország és az Európai Központi Bank elvárásainak), végsÕ soron azonban a nép elvethet bármely kiigazítási programot, amelyet Brüsszel (valójában inkább Berlin és Frankfurt) ki akar kényszeríteni.

Az EU továbbra is szuverén államok közössége marad, ily módon nem tud hadsereget vagy rendÕri erÕket kiküldeni egyezmények betartatására vagy követelések beszedésére. Bármely állam kiléphet az EU-ból – és természetesen az euróövezetbÕl –, ha a kötelezettségeinek terhei túl súlyossá válnak. A távozás költségeit eddig elég magasnak tartották ahhoz, hogy bármely állam komolyan fontolóra vegye a dolgot. Ez már szemlátomást nincs így, vagy legalábbis a görögök azt hiszik.

Mindez azt is magával hozza, hogy az eurókötvényekre többé soha nem lehet olyan tökéletes megoldásként tekinteni, amely egyesek reménye szerint önmagában megoldotta volna az európai szuverén adósságválságot. Amíg az egyes tagállamok megtartják a teljes szuverenitásukat, addig a befektetÕk nem lehetnek biztosak a tekintetben, hogy az euróövezet felbomlása esetén egyes államok vajon nem tagadják-e meg a fizetést, vagy nem tagadják-e meg a fizetést mások helyett.

Amint Németországban és Hollandiában erÕsödik a lakosság ellenállása a tékozló déli államok támogatásával szemben, a kormányok esetleg arra kényszerülhetnek, hogy megkérdezzék az embereket, vajon akarják-e viselni azokat a hatalmas terheket, amelyek más – fizetni nem akaró vagy nem tudó – országok megmentésével járnak. Ez lehet az oka annak is, hogy az euróövezeti mentÕalap (EFSF) által kibocsátott
kötvények csak jelentÕs kamatfelárral értékesíthetÕk a német állampapírokhoz képest. Eközben Klaus Regling, az EFSF vezetÕje sikertelenül igyekezett meggyÕzni Kínát, Japánt és más ázsiai államokat a kötvények megvásárlásának célszerÛségérÕl.

A görögök lépésének általános üzenete az, hogy a „koordináció” valójában fedÕnév volt a hitelezÕk által gyakorolt teljes (idÕnként az Európai Központi Bankkal karöltve érvényesített) ellenÕrzésre. A jóindulatú hitelezÕk diktátumának érvényesítésére tett kísérlet utóbb az adósok lázadásával találkozott. A pénzügyi piacok pedig azért reagáltak olyan hevesen, mert a befektetÕk felfogták, hogy a szuverén adósság olyan, önrendelkezéssel bíró államok tartozása, amelyek egyszerÛen megtagadhatják a fizetést.

Az euróövezet tagállamainak kötvényeit kézben tartó befektetÕket tehát figyelmeztették, hogy rázósabb idÕkben a szuverenitás valódi letéteményesét – azaz a népet – esetleg megkérdezik, hogy ténylegesen akar-e fizetni. A válasz pedig könnyen lehet egy határozott „nem”, amint azt a Görögországban végzett közvélemény-kutatások és az izlandi tapasztalatok igazolják (ez utóbbi esetében a lakosság kétszer is elutasította a kormány által elfogadott törlesztést).

Azt senki sem tudja megmondani, hogy a lakossági ellenállás ezen útján vajon Portugália vagy Olaszország lesz-e a következÕ állomás. Az eredmény azonban könnyedén megjósolható: a kockázati felárak a periféria egészén növekedni fognak. Papandreu döntése egy népszavazás megtartásáról ily módon könynyen jelezheti az euró számára
a végjáték kezdetét. Ezen a ponton a közös valuta megmentésének egyetlen útjaként az kínálkozik, hogy a rendszerszinten is fontos, nagyobb államok – nevezetesen Olaszország és Spanyolország – összpontosított akcióval bizonyítsák, hogy különböznek a görögöktÕl.