Az euró nem dőlhet be

Közgazdaságilag megdönthetetlen(nek látszó) érveket sorakoztatnak fel, azt bizonygatva, hogy Görögország után hogyan fognak bedőlni a szomszédok is, és hogy az eurónak vége. Eközben azonban sokan hajlamosak lebecsülni a politikai realitásokat.

Valójában legalább négy súlyos ok van, amiért nem dőlhet be az euró, bármennyire is ez lenne a „következő logikus lépés”. Egyszerűen túl sokba kerülne az Európai Unió tagállamainak (és mindenképpen a közvetlenül érintett eurózónának), túl sokba kerülne a nemzetközi pénzpiacnak és a partnerországoknak, túl veszélyes lenne az EU léte szempontjából (márpedig az utóbbi még mindig fontosabb, mint terhesebb a többségnek), és minden ellenkező vélekedés dacára már nagyon is sok minden történt az egészségesebb mederbe terelésért, ami hamarosan érezteti majd a hatását.

Kezdve az első okkal, azt aligha kell sokat bizonygatni, hogy pusztán már csak technikai-gyakorlati értelemben milyen horribilis összegbe kerülne most 27 országnak új pénzt nyomni, bevezetni, teríteni, minden gépet, automatát erre állítani, minden könyvelést, szoftvert, bizonylatot nemzeti valutára átírni, átszámítani. Az ilyesmit még akkor is nehezen fizetné meg az ember (a kormány), ha éppen pénzbőség van, hát még a mostani pénzszűke mellett. És persze mindez csupán a formai, a felszínes réteg. A tényleges szempont az a milliárdos üzleti érdekekben megtestesülő
hozadék, amely az egységes valuta meglétéből, a közös árfolyamon történő (el)számolásból következik, és amelynek védelmében nem véletlen, hogy német, francia, olasz és más gyáriparos-szövetségek nagyon is hallhatóan felemelték mostanság a szavukat. Hasonló szempontokból nem mindegy az euró kitartása a nem eurózóna EU-tagok számára sem, ideértve Nagy-Britanniát is, amelynek kormánya nagyon jól látja, hogy egy esetleges euró-összeomlást követő pénzpiaci és bankvilági káosz a brit fontot és üzleti érdekeket is súlyosan károsíthatja.

Lényegében ugyanezen szempontok motiválják a nemzetközi pénzpiacot s a partnerországokat is. A „túl nagy, hogy bedőljön” elv távolról sem csak bankok, még csak nem is országok esetében releváns, még inkább az lehet egy olyan integrációs entitás kapcsán, mint a világpiaci forgalomból jelentős hányaddal részesedő Európai Unió. Már kevésbé a gazdasági számítások – bár közvetve azok is –, mint főként a politikai megfontolások talajára visz az a felismerés, hogy az euró léte mára szervesen összenőtt az Európai Unióéval is: az előbbi csúfos bukása súlyosan szétzilálhatja az utóbbit is. Amely nélkül viszont — érvelt a napokban nem is sikertelenül Angela Merkel a Bundestagban — Európa államai ismét visszacsúszhatnak a gazdasági, majd utóbb a politikai nacionalizmus világába, s ez gyorsan eszkalálódó konfliktusok sorához is elvezethet. Mindennek a költségei pedig legalább annyira beláthatatlanok – valójában még inkább azok – lennének, mint amibe most a közös fizetőeszköz ilyen-olyan formájú aládúcolása kerülhet.

Pusztán önmagában ez a három tényező is éppen elég ok és szempont ahhoz, hogy bármit mond is a pillanatnyi közgazdasági racionalitás, a politika sem európai, sem globális méretekben nem fogja hagyni, hogy a tényleges ellehetetlenülésig fajuljanak a dolgok. Amikor már nagyon muszáj, mindig lesznek olyan innovatív ötletek, kezdeményezések – végső soron pedig áldozatvállalások (lásd a német politikát) –, amelyek segítenek időt nyerni. Arra pedig már uniós részről vigyáznak, hogy az így nyert idő ne múljék el tétlenül. Csupán az elmúlt 12–18 hónapban egy sor olyan piacszabályozási, makrogazdasági kormányzati intézkedés – köztük jogszabályalkotás – történt, amely középtávon, erejét éreztetve, hatásait összeadva sok meglepetést tud még okozni. Nem utolsósorban éppen a válságból való fokozatos kilábalást segítve is.