Évekig ő volt az EU bohóca - A pénzpiaci mészárlás vetet véget karrierjének

Silvio Berlusconi a leghosszabb időt kiszolgált olasz kormányfőként is mindvégig „idegen test” maradt az EU-s állam- és kormányfők klubjában. Megvetették modoráért, lenézték előéletéért: azért, hogy nem évtizedes munkával, a politikai grádicsok sorát megjárva került a vezetői székbe, hanem milliárdjaira és médiabirodalmára támaszkodva lényegében bevásárolta magát közéjük. Kezdetben talán szeretett volna elismert taggá válni, később éppen abból csinált pózt, hogy ő más, mint a többiek. Felvette az antipolitikus szerepet, hivatalos fotózáson szamárfület mutatott a sorban előtte állónak, „alkotmányozói” csúcsebéden a nőkről gúnyolódott a többször elvált Gerhardt Schröderrel. Mindezek miatt még inkább páriává vált a „klubban”. Beszédes volt, hogy egy-egy EU-csúcs kezdetén sokszor ő volt az egyetlen, akihez nem léptek hozzá mások.

Az Európai Unióról fogalma sem volt, és idővel ebből is póz lett, ahogy látszólag nem is akarta megtanulni. Amikor 2003-ban, a soros olasz EU-elnökség nyitányaként brüsszeli újságírókat fogadott Rómában, kifejtette, hogy — úgymond ellentétben az EU-vezetők többségével — neki igenis „letisztult távlati elképzelései” vannak az EU jövőjéről. Ennek központi eleme szerinte az lenne, hogy megszüntetik az Európai Bizottságot, az ügyek intézését pedig az állam- és kormányfők tanácsa veszi kézbe, amely havonta kétszer ülésezne, és mindenről döntene. Minden tagállam egy-egy EU-politikai területért felelne — a nagyok nagyobbakért, a kisebbek valami kicsiért, Málta például a tengeri olajszállításért —, és ki-ki a nemzeti apparátusát használná a rábízott ügyek kezelésére…

A sajtó sokáig éppen ezekért imádta minden mozdulatát. Egyszer az Európai Bizottság sajtóértekezletét robbantotta fel egy csúcs félidejében, midőn testőreivel a háta mögött bekukkantott abba a színházterembe, ahol a bizottság elnöke kérdésekre válaszolt. Berlusconi vigyorogva beintett neki, majd kivonult, nyomában szinte a sajtóértekezlet teljes hallgatóságával. Tudta, hogy fontos a sajtó: a Financial Times egyszer idézte híressé vált megjegyzését, amellyel egyik munkatársát oktatta, aki aggályosnak tartott valamilyen aktuális politikai döntést. „Tanuld meg, hogy a politikában soha nem az számít, mit csinálsz, hanem hogy mit közöl a televízió” – hangzott állítólag a médiacsászárból miniszterelnökké avanzsált politikus intelme.

Politikája kudarcát is ugyanezen lehetett lemérni. Hatalmának megrendülése nem azzal vált láthatóvá, hogy Olaszország is bekerült a pénzpiaci célkeresztbe. Nem is a szexbotrányaival, kétes üzleti – és mindezekből fakadó bírósági – ügyeivel. Hanem azzal, hogy elkezdett bujkálni a sajtó elől. Megcsappantak a nagy sajtófogadások. Ha nyilatkozott, inkább telefonon tette és egyesével. Mozgását már nem hirdették, hanem inkább rejtegették a sajtó elől. Amivel pedig éppen saját hitvallása szerint ismerte el kudarcát.

A többit megtette az élet. Néhány hónap óta visszatérően megszégyenítő magyarázkodásokra – sőt: bizonygatásokra – kényszerült a német, a francia (sőt: az európai bizottsági) elnök és kormányfő előtt az olasz gazdaság mind gyászosabb helyzete miatt. Hazai nagyhangú belpolitikai bejelentéseit néhány órán belül vissza kellett vonnia, mert a pénzpiac azonnal az olasz papírok mészárlásába kezdett. Neki pedig visszakoznia kellett. El odáig, hogy legvégül nyilvánosan be kellett ismernie: országa – és talán valahol az euró – rövid távú túlélésének az ő távozása is a záloga. Megtette. Az euró menedzserei közül többen megkönnyebbülten felsóhajtottak. Brüsszeli médiakörökben eközben egyesek szomorúan legyintenek: egy színfolttal kevesebb lesz eztán…