Stiglitz: A lakosság 1 százaléka irányítja a gazdaság 40 százalékát

Májusban ellátogattam a tunéziai tiltakozások helyszínére, júliusban beszéltem a spanyol indignados (méltatlankodók) vezetőivel, onnan elmentem a kairói Tahrir tér forradalmáraihoz, néhány hete pedig eszmecserét folytattam New Yorkban a „Foglald el a Wall Streetet!” mozgalom tüntetőivel. Utóbbi helyszínen egy rövid mondattal foglalták össze közös témájukat: „Mi vagyunk a 99 százalék.” Ez a szlogen visszhangozza egy nemrég közétett írásomat, amelynek azt a címet adtam, hogy „Az 1 százaléké, az 1 százalékért és az 1 százalék által” (utalás Abraham Lincoln mondatára: „The government of the people, for the people and by the people” – a szerk.). A cím a hatalmasra nőtt amerikai egyenlőtlenséget írja le: a lakosság 1 százaléka ellenőrzi a gazdagság 40 és élvezi a jövedelmek 20 százalékát. Ennek a vékony rétegnek a bőséges javadalmazása általában nem arra vezethető vissza, hogy ők többel járultak hozzá a társadalom jólétéhez. Inkább azt jelzi, hogy – nyersen fogalmazva – eléggé sikeresek (és időnként korruptak) voltak a hasznok megszerzésében.

A fenti megállapítás nem zárja ki, hogy az 1 százalékból néhányan nagyban hozzájárultak a közjóhoz. Volt számos innováció, amelynek közhaszna jóval meg is haladta azt, amelyet a szerzője kapott. (Ellentétben azokkal, akik „új pénzügyi termékekkel” álltak elő, amelyekkel romba döntötték a világgazdaságot.) Világszerte burjánzottak a politikai befolyásolással és a verseny korlátozásával kapcsolatos praktikák, ez döntően hozzájárult a gazdasági egyenlőtlenség növekedéséhez. Ott vannak emellett az adórendszerek, amelyek eredményeként olyan milliárdosok, mint Warren Buffett kevesebbet fizetnek a jövedelmük százalékában kifejezve, mint a titkárnőjük. Ugyancsak erősítették a trendet azok a spekulánsok, akiknek szerepük volt a globális gazdaság összeomlásában, de alacsonyabb kulcs szerint adóztak, mint azok, akik munkával teremtették elő a megélhetésüket.
Az utóbbi évek kutatásai megerősítették, hogy a méltányosság milyen fontos fogalommá vált. A Spanyolországban és másutt tiltakozók okkal méltatlankodnak, mert van egy rendszer, amelyben a bankárt megmentik, miközben áldozatait magukra hagyják. Sőt, a bankárok újra az íróasztalaiknál vannak, és nagyobb bónuszokat kapnak, mint amennyit a legtöbb dolgozó egész életében meg tud megkeresni. Eközben a fiataloknak, akik keményen tanultak és betartották a játékszabályokat, kilátásuk sincs megfelelő állásra.

Az egyenlőtlenség egy ördögi kör hatására alakult ki: a járadékvadászok a korábban meglévő gazdagságukat a törvénykezés alakítására használták fel, hogy vagyonuk és befolyásuk védve maradjon és tovább nőjön. Az Egyesült Államok legfelső bírósága például egy emlékezetes eljárás nyomán (Citizens United) olyan döntést hozott, amellyel szabaddá tette a nagyvállalatok számára, hogy pénzükkel befolyásolják a politika alakítását. Eközben viszont az utcán nekem megtiltották, hogy hangosbeszélőn szóljak a „Foglald el a Wall Streetet!” mozgalom tiltakozóihoz. A kontraszt a túlszabályozott demokrácia és a deregulált bankszakma között mindenki számára nyilvánvalóvá vált, mondandómat pedig a leleményes tüntetők kórusban skandálva juttatták el mindenkihez.

Abban igazuk van, hogy valami nagyon rossz a rendszerben. Világszerte óriási erőforrások vannak kihasználatlanul: emberek, akik dolgozni szeretnének, gépek, amelyek állnak, épületek, amelyek üresek. Ezzel szemben óriási kielégítetlen szükségletek vannak: küzdeni kellene a fejlődésért és a szegénység ellen, a már meglévő globális gazdaságot alkalmassá kellene tenni a légköri felmelegedés elleni eljárásokra, stb. Amerikában több mint hétmillió lakást foglaltak le a hitelezők az utóbbi évek során, amelyek most üresen állnak, miközben nagyszámú hajléktalan van.

A tiltakozókat azért bírálják, hogy nincs pontos programjuk. Ez azonban elvéti a tiltakozó mozgalom lényegét, mert az akciókkal lényegében a választási eljárást veszik célba. Ennyiben riasztó, ébresztő jellegük van. Az 1999 végén Seattle-ben tartott tüntetés már felhívta a figyelmet a globalizáció és az annak alapjául szolgáló egyezmények, intézmények elhibázottságára. Tették ezt akkor, amikor éppen a világkereskedelmi tárgyalások új fordulóját kellett volna ünnepélyesen útjára indítani. Az akkori tiltakozások során megfogalmazott követelésekről a sajtó is elismerte, hogy van némi igazság bennük. A követelések hatására később „fejlesztési forduló” mottóval indították útjára a körtárgyalás-sorozatot, majd a Nemzetközi Valutaalap is jelentősen megreformálta saját tevékenységét.

A mai tüntetők alapszinten csak keveset követelnek: esélyt ismereteik és képzettségük hasznosítására, tisztességes munkát, ennek megfelelő fizetést, méltányos gazdaságot és társadalmat. A reményeik inkább evolúciós és nem forradalmi jellegűek. Egy magasabb szinten azonban sokkal többet kérnek: demokráciát, amelyben az emberek számítanak, nem a dollár, és piacgazdaságot követelnek, amely azt nyújtja, amit elvárnak tőle.

A két szint összefügg. Mint láttuk, a nyakló nélkül működő piacok gazdasági és politikai válsághoz vezetnek. A piacok csak a megfelelő állami szabályozás keretei között működnek úgy, ahogy kell. Szabályozási keretrendszert pedig csak olyan demokrácia tud produkálni, amely a közérdeket tükrözi, nem pedig az 1 százalék érdekeit. A pénzen vehető legjobb kormány többé már nem elégséges.

Amint láttuk, a nyakló nélkül működő piacok gazdasági és politikai válsághoz vezetnek.