Zsákutca

A kormány mintha azt üzenné: oldja meg Budapest a saját problémáit. A parlamentben ülő vidéki polgármesterek közül nem egy ugyanebbe az irányba löki őket. Persze, nem lehet egyszerű egy vidéki városvezetőnek kiállni a választói elé, és elmagyarázni, miért kell pénzt adni Budapest tömegközlekedésére. Csak abba nem gondolnak bele, melyik városba kell elutazniuk már ahhoz is, hogy a Budapesttől forrásokat elvonó döntéseiket megszavazzák. A főváros tömegközlekedése sokkal többről szól, mint erről az egyetlen városról.

Budapestnek pedig eközben meg kell adni a lehetőséget arra, hogy saját bevételeket is teremtsen a cég finanszírozására. Ha a Fővárosi Önkormányzat kivethetne dugódíjat vagy közlekedési adót, akkor ugyan mélyen belenyúlnának a budapestiek zsebébe, de legalább ezért a pénzért valóban szolgáltatást kaphatnánk. Ez azonban nem elég: ami pazarlás csak létezik a BKV működésében, azt meg kell találni és ki kell szűrni. Joggal mondhatja a városvezetés, hogy felül kell vizsgálni, milyen túlköltekezés volt 2010 előtt. De ez nem lehet csak a múlt bűneinek feltárása, nem csekély politikai hátszéllel. Meg kell tenni mindent azért is, hogy a jövőben fel se merülhessen a pénzek elfolyásának még csak a gyanúja sem.

A legfontosabb alap pedig: bár el lehetne érni, hogy a politika minél messzebb kerüljön a BKV-tól! A pazarlás jelentős része, a korrupciógyanús ügyek, az évről évre ismétlődő vita a főváros és az állam közt a finanszírozásról mind annak köszönhető, hogy a BKV lassan inkább politikai üggyé vált, mint közlekedésivé. Naivitás lenne azt gondolni, hogy ez a kérés rövid időn belül teljesülhet. Pedig e nélkül egyirányú a cég útja – és zsákutcába tart.