Hét szűk EU-esztendő?

Az Európai Unió minisztereinek múlt pénteki ülése ismét megerősítette, hogy minden korábbinál reménytelenebb feladatra vállalkozik Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke, midőn megkísérli a 2013 utáni hétéves pénzügyi keretet decemberig elfogadásra képes állapotba hozni. Az effajta nagy pénzügyi alkudozások mindig is tele voltak drámai fordulatokkal, és visszatérő jellemzőjük, hogy a csomag véglegesítésére összeülő EU-csúcs másnapjának hajnalán fogadják csak el, ha egyáltalán. Ilyenkor ugyanis a legérzékenyebb témában, a nemzeti büdzséket közvetlenül érintő ügyekben kell tudni mindenki számára elfogadható megoldásra jutni, és ebben mindenki az utolsó percig igyekszik a saját törekvéseihez ragaszkodni. De hogy ki mikor enged, az nem kis részben a külső körülményektől is függ: mekkora a gazdasági, pénzügyi mozgástér, mennyiben lehet növekedésre vagy éppen megtakarításra kényszerítő gazdasági stagnálásra számítani és így tovább.

A most készülő újabb hétéves közösségi pénzügyi keret vitáihoz sajátos hátteret teremt az a körülmény, hogy egyfelől mindenkit sújt az immár harmadik éve egyre jobban gennyedő európai pénzügyi válság. Másfelől mindez mindennél korábban jobban szembefordítja a közösségi büdzsére rászoruló szegényebb és a közösségi kiadásokon is jobban spórolni akaró gazdagabb országokat. Tetejében úgy, hogy éppen a válság szorítása alatt mindkét fél úgy érzi, most aztán igazán nem sokat engedhet. Brüsszelben többen máris arról beszélnek, hogy az euróválság menedzselését célzó erőfeszítések mellett – netán még azt is meghaladó módon – az újabb hétéves keret kitárgyalása lehet az EU-integráció újabb látványos szakítópróbája.

A frontvonalak amúgy többnyire „klaszszikusak”. A nettó befizetők mintegy 10 százalékkal csökkentenék az Európai Bizottság (1050 milliárd eurónyi) forrásait, a kurtítások nagy részét pedig elsősorban a felzárkóztatási alapok megvágásával szeretnék elérni. Önmagában ez sem új. De talán még sohasem volt olyan összehangolt a támadás ez utóbbi ellen, mint most. A korábbi nagy alkuk idején ugyanis azt is megtanulhatta mindenki a másik örök csökkentési célpont, a közös agrárpolitika kapcsán, hogy a viták döntő szakaszára mindig csatasorba tud állni akkora lobbizó ellenerő – éppen az egyik nettó befizető, vezető EU-taggal, Franciaországgal az élen –, hogy az ott eredetileg remélt nagy kurtítások a végén rendre szolidabb formát öltenek.

A kohéziós front viszont sokkal gyengébb, heterogénebb és esetlegesebb. A magyar EU-elnökség idején a magyar külügyminiszter még el tudott fogadtatni a miniszteri tanáccsal egy olyan elvi nyilatkozatot, amely viszonylagos általánosságban hitet tett a kohéziós politika fontossága mellett, amellyel akkor az elnökség egyúttal 13 rászoruló ország véleményének adott hangot. Ez a „tizenhármas koalíció” azonban – mindenki tudja – több mint törékeny. Voltaképpen csak abban egységesek, hogy ellene vannak a keretösszeg csökkentésének, de szinte mindenki másra szeretné aztán majd a forrásokat felhasználni. Márpedig csökkenteni nemcsak a plafon leszállításával lehet, hanem például a pénzfelhasználási kondíciók szigorításával, sajátos feltételekhez kötésével is. E kondíciókkal szemben ugyanezt az egységfrontot fenntartani már sokkal nehezebb, hiszen mindenkit más érint és másként. De talán kellő politikai, diplomáciai manőverrel ez sem lesz lehetetlen.

Annyi bizonyos – ez derült ki pénteken is –, hogy a válság reménybeli megoldásával nem a viták korszaka zárulhat le, hanem csupán az út tisztulhat meg az újabb összecsapás előtt. 2012 a viharok éve lehet – jobban, mint valaha.