Lobbisták és pénzügyi kockázat - Megdöbbentő felfedezések

Az első nézet szerint a kormányok egyszerűen elveszítették az ellenőrzést a helyzet felett, akár a hozzáértés hiánya, akár saját céljaik követése miatt. Ezt a nézetet főleg a politikai jobboldal irányából lehet hallani, például olyanok köréből, akik szerint a 2008-as pénzügyi összeomlás előtt a fő probléma a kormány lakáspiaci politikája volt. Az Egyesült Államokban a republikánus jelöltségért – és Barack Obama elnök kihívásáért – még versenyben lévő jelöltek közül kiemelkedik Ron Paul, aki következetesen állítja, hogy a kormány a hibás a dolgok állásáért. Ezért, ha a kormányt maradéktalanul eltávolítanák a pénzügyi szektor működéséből (és mellesleg eltörölnék a Federal Reserve intézményét), akkor jobban működne a gazdaság.

A második nézet szerint a pénzügyi szektor az utóbbi évtizedek során keményen is kitartóan lobbizott a deregulációért, rengeteg pénzt és időt áldozva a politikusok meggyőzésére arról, hogy ez a biztonságos és korszerű megközelítés. E nézet szerint nem a kormány politikája bukott meg, hanem éppen ellenkezőleg, minden pontosan a szándékolt módon működött. Ha ez a nézet igaz, akkor a Ron Paul által ajánlott gazdaságpolitikai recept kevésbé látszik vonzónak. Hacsak valaki nem tartja úgy, hogy a korszerű pénzügyi szektor képes mindenféle szabályozás nélkül működni (feltehetően ideértve a betétbiztosítással járó, bankokat érintő szabályokat is), akkor az igazi problémát nem a kormánytisztviselők gazdaságpolitikai preferenciái jelentik, hanem az, amire a pénzügyi szektor lobbistái rá tudták beszélni a politikusokat.

A második nézet alátámasztására egészen friss bizonyítékok is rendelkezésre állnak, mégpedig a Nemzetközi Valutaalap két munkatársa, Deniz Igan és Prachi Mishra által írt tanulmány formájában. A szerzők hatalmas adathalmazon rágták át magukat a pénzügyi szektor cégei által folytatott kijáró tevékenységét kutatva. A törvényhozóknak természetesen megvannak a saját preferenciáik a támogatandó jogszabályokról, s ez megnehezíti a politika befolyásolását célzó mechanizmus pontos tanulmányozását. Az említett két szerző azonban okos megközelítést alkalmazott, mert azt vizsgálta például, hogy választott tisztségviselők mikor változtatták meg véleményüket bizonyos törvényhozási javaslatok előterjesztése során.

Annak feltárásán is nagy erővel dolgoztak, hogy mitől fordult ellenkezőjére egy-egy vélemény. A lobbizásra fordított kiadások elemzésén felül a szerzők feltérképezték a törvényhozók és lobbisták hálózatát (ez utóbbit illetik „K Street” megjelöléssel, Washington egyik rangos utcájának nevéből). A kutatások során kiderült például az is, hogy a lobbisták korábban gyakran álltak alkalmazásban egyes törvényhozók szakértői tanácsadó stábjában.

Az eredmény egyszerűen döbbenetes, bár a hivatalos lobbisták számára nyilván nem meglepő. Egyértelművé vált például, hogy a kijáró tevékenységre fordított összegek erőteljes növelésével el lehet érni a törvényhozók szavazatának megváltoztatását. Ha pedig „valamely készülő törvény körül ügyködő lobbista a múltban dolgozott valamely törvényhozónak, akkor el tudta téríteni az adott politikus álláspontját a dereguláció irányába”.

A pénzügyi szolgáltató cégek természetesen mindig a deregulációt sürgetik, mert az általában kevesebb szabályt és lazább felügyeletet hozott nekik. Ennek során döntő mozzanat az, hogy valaki kit ismer, és miként ismer. Lobbistaként valakinek az határozza meg döntően az értékét, hogy korábban kivel dolgozott együtt. A két szerző rájött, egy kijáró személy kétszer akkora hatást tud elérni egy újabb, lobbizásra költött dollárral, ha korábban már volt kapcsolata az érintett politikussal, mint ha nem ismerte volna.

A kongresszus és a lobbizó cégek közötti „forgóajtó” megléte szemlátomást döntő hatással volt arra, hogy a pénzügyi szektor miként lett deregulálva, és miként vált lehetővé a válság előtti túlzott kockázatvállalás. A szerzők egy további tanulmányban – amelyet Thierry Tressel részvételével készítettek – kimutatták, hogy a 2008 előtt nagyobb kockázatokat vállaló cégek kiterjedtebb lobbitevékenységet folytattak.
Lényegében tehát arról van szó, hogy a pénzügyi szolgáltató cégek jogot vásároltak maguknak nagyobb kockázatok vállalásához. Amikor a dolgok jól mennek, akkor az ágazatban tevékenykedő cégek vezetői fent érezheti magukat, jórészt az azonnal kiutalt javadalmazásoknak köszönhetően. Az ugyanis ritkán fordul elő, hogy az érintett vezetőket a kockázatokkal korrigált hozamok formulája szerint kompenzálták volna. Ez automatikusan azt jelenti, hogy a kockázatok bekövetkeztekor a cégek veszteségeit az adófizetőkre kell terheltetni.

Ron Paul helyesen mutat rá a hatalomban meglévő egyensúlyhiányra és a pénzügyi szektorban felszínre került hatalmas torzulásokra. Abban is igaza van, hogy a kormánypolitika számos eleme viszonylag kis számú céget részesít előnyben, ezt is oly módon teszi, ami bátorít a túlzott és veszélyes kockázatvállalásra. Abban azonban mind ő, mind mások hibáznak, hogy a kormányt tartják a végső felelősnek minden pénzügyi ördöngösségért. A pénzügyi cégek vezetői ugyanis nagy kockázatokat akarnak vállalni, és olyan megoldásokkal, hogy akkor is nyerni tudjanak, ha egyébként veszítenének. A pénzügyi cégek könnyebben szert tehetnek a szükséges politikai védelemre (például dereguláció formájában), amely lehetővé teszi, hogy nagyobbra nőjenek és még veszélyesebb váljanak. Ez az ösztönzési struktúra pedig a 2008-as pénzügyi válság óta csak még szélsőségesebbé vált.
Copyright: Project Syndicate, 2012
www.project-syndicate.org