Elvonási tünetek

Azt minden szociológushallgató tudta már 2003-ban is, hogy a legszegényebb térségek esetében minden uniós forrás ellenére további leszakadástól kell tartani. De azt alig gondolta volna bárki is, hogy a budapesti fejlesztésekbe öntött milliárdok is mintha egy feneketlen kút nem létező alja felé tartanának. A BKV-buszparkjához hasonlót talán Burmában láthat a nem túl nagy számú odalátogató, a négyes metrónak még mindig csak az alagútját látjuk, a végét nem. Most pedig a szétrohadástól az utolsó pillanatban megmentett Margit híd felújításáról derült ki, hogy finanszírozás forrásait korántsem lehet biztosra venni, hiszen a bizottsági javaslat szerint részben moratórium alá veendő kohéziós keretből elvben erre is jutna.

Lehet persze azt mondani, hogy a 2004-ben csatlakozó tíz országnak már távolról sem jutott annyi forrás, mint a dél-európaiaknak, és az uniós kifizetések lassúsága még annak a kedvét is elvette, aki amúgy pályázott volna. És nyilván arra is lehet hivatkozni az elmaradt fejlődés felett merengve, hogy a válság lassította, sőt, akadályozta a beruházásokat.

Hiba lenne azonban úgy tenni, mintha a fejlődést kizárólag külső tényezők gátolnák. Mintha a korrupció csak a görögöknél járna pénzben is mérhető következményekkel, vagy a rosszul megszabott pályázati célkitűzések nem vetették volna vissza évekkel a pályázatok eredményességét.

Most, hogy felmerült az a veszély, hogy az unió pénzt tartana vissza nagyprojektek támogatásából, az is kiderült: az ötszázalékos elvonást valójában csakis akkor éreznénk meg, ha 95 százaléknál többet akarnánk lehívni. Ez pedig csodaszámba menne, hacsak a brüsszeli uniós intézmények pénzfolyósítás helyett nem kezdenének inkább útépítésbe vagy buszgyártásba. Most, hogy kiderült, a tagállamok fegyelmezésében nem jeleskednek annyira, talán érdemes lenne ezt is megfontolniuk.