Határtalan indulatok: sikerült exportálni a régi megosztottságot

Két évvel ezelőtt még aligha gondolta bárki is, hogy mára Magyarország ennyire elszigetelődik. Nem is volt rá ok. Noha a korábban is meglévő, de a 2000-es években látványosan felerősödő belső megosztottságunk a külföld érdeklődő része előtt ismert volt, a magyar politikai elit és társadalom túlnyomó többségének euroatlanti elkötelezettségét senki sem vonta kétségbe. A Nyugat a 2010-es választások eredményét is üdvözölte: a Fidesz-KDNP kétharmados győzelmében a szükséges gazdasági reformok végigvitelének reményét látta.

A mézeshetek gyorsan elmúltak. A második Orbán-kormány számos olyan intézkedést hozott, amelyek szembementek szövetségeseink értékeivel és érdekeivel. Értékeivel, amennyiben szisztematikus támadást intéztek a demokratikus jogállami normák ellen (független intézmények elfoglalása, hatalmi pozíciók törvényi bebetonozása, visszamenőleges hatályú jogalkotás stb.), és érdekeivel, amennyiben durván beavatkoztak az itt ténykedő külföldi vállalkozások működésébe (különadók, végtörlesztés, egyes piacok újraosztása stb.). Mindezek a lépések külön-külön talán kezelhetők és elnézhetők lettek volna, hiszen máshol is akadt rájuk példa, de így, összességében elérték a kritikus tömeget (A kritikus tömeg, VG, 2012. január 13.). Különösen, hogy a Fidesz vezető politikusai – beleértve a kormányfőt is – nem fukarkodtak a pökhendi szavakkal, amikor a nyugati közösség intézményeit bírálták.

Nincs mit csodálkozni tehát azon, hogy a magyar kormány most különleges elbírálás alá esik. Azok a tárgyaló partnerek, akik eddig mosolygó arcot vágtak a nyilvánosság előtt egy őszinte magánbeszélgetés után, most felfedik a másik fél füllentését. Azok, akik korábban elnéztek egy jóval nagyobb hiánytúllépést, most a GDP negyed százalékának megfelelő csúszás miatt is a kohéziós támogatások felfüggesztését javasolják. Azok, akik eddig rugalmasak voltak a magyar törvényekkel kapcsolatban, most a legapróbb részletbe is belekötnek. És azok, akiknek más országokban megfelelt az egykulcsos adó, nálunk talán ezt is az asztalra tehetik. Kettős mérce? Meglehet. De amilyen az adjonisten, éppolyan a fogadjisten.

Szó se róla, a finanszírozási költségek megugrásától és a fenyegető bankpániktól megrémült kormány most igyekszik menteni a menthetőt. A piacok – a Széll Kálmán-terv tavalyi bejelentéséhez hasonlóan – meg is vették az új sztorit a Nemzetközi Valutaalappal kilátásba helyezett megállapodásról. Más sebek azonban lassabban gyógyulnak. A magyar költségvetést igen érzékenyen érintheti Brüsszel és az uniós tagországok bekeményítése, legyen szó a támogatások megvonásáról vagy a különböző eljárásokban kiszabott büntetésekről. Hasonlóan aggasztók a reálgazdaságból érkező panaszok: a jogi környezet és a gazdaságpolitika kiszámíthatatlansága miatt milliárdokban mérhető beruházások úsznak el.

A tét tehát óriási, a politikai viták szintjén mégis nagyjából ugyanott tartunk, mint húsz éve: egy magát nemzeti érzelműnek valló közösség folytat életre-halálra szóló harcot egy magát nyugatiasnak tartó csoporttal arról, vajon ki képviseli jobban a magyar érdekeket. Azzal a lényeges különbséggel, hogy ezt a hungarikumot immár az európai és amerikai piacra is sikerült exportálni. Így aztán lassan minden külföldi Magyarország-szakértővé válik, bármily sokba kerül is nekünk ez a kétes dicsőség ebben az esetben.

Mi kell ennek az ördögi körnek a megtöréséhez? Önmérséklet. A kormánynak és híveinek tudniuk kell(et volna), hogy az általuk (is) fontosnak tartott nemzeti érdekek képviselete mikortól és miért válik kontraproduktívvá. Ellenfeleik pedig úgy segíthetnének, ha kritikáik valóban tényszerűek és túlzásoktól mentesek maradnának. Most két hangos tábor van, amelyek egymás hibáinak felnagyításából élnek. Kérdés, mi lesz a többiekkel.

Gaál Csaba, a Világgazdaság lapszerkesztője -->