Itt a politikai válság is

Önmagában a francia képlet világos: Sarkozynek első körben a szélsőjobbos Nemzeti Fronttól kell elcsábítani szavazatokat ahhoz, hogy versenyben maradjon a második fordulóra, hiszen a szocialista tábort megbontani úgysem tudja. Ami az érdekes, hogy ehhez – a jobboldali közvélemény megnyeréséhez – olyan éles EU-ellenes retorika szükségeltetett, amilyet a jelenleg hivatalban lévő francia elnök az elmúlt napokban produkált (és amely első felmérések szerint valóban hozott is néhány százalékos pozíciójavulást számára).

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy sok más tagországban is tapasztalható kormányzati EU-ellenes retorika, akkor a helyzet világos: a közvélemény tekintélyes hányada előtt elsősorban az EU bírálatával remélhető a pozíciók aládúcolása. És történik mindez akkor, amikor az EU-t vezető politikai elit túlnyomó többsége eközben az integráció mélyítésére készül (ha kell, a meglévő alapszerződés keretein kívül is). Nincs itt valami ellentmondás?

Nagyon is van, csak éppen olyan mélyen gyökerező, hogy felületi kezeléssel már nem mennek semmire. A dilemma abban áll, hogy a kezdetben banki-pénzügyi, utóbb gazdasági, végül EU-szinten manifesztálódó monetáris (euró-)válság meggyőzte a politikai vezetők többségét, hogy a tartós kiutat egy láthatóan tökéletlen rendszer menedzseléséhez csakis az jelentheti, hogy a rendszert tökéletesítik. Ha az addig sok tekintetben levegőben lógó monetáris uniót – de különösen a közös pénzt – kiterjedt, valós gazdasági és fokozatosan izmosodó politikai unió is alátámasztja. Szóval, ha az integrációt mélyítik, a közösségi kompetenciákat erősítik.

Más szóval: ha a nemzeti szuverenitást újabb területen csorbítják. (Amiről felvilágosultabb politikusok, témában jártas technokraták persze már jó ideje tudják, csorbul az enélkül is, amúgy is. Csupán eddig nem vallották be, nem beszéltek róla.) És hát ez az: nem beszéltek róla. Láthatóan mostanra érett meg a számlája az európai uniós politikaformálás talán legsúlyosabb deficitjének: a közvélemény elvesztésének. Annak, amire azt szokták mondani, hogy az EU mindig is elsősorban „elitprojekt” volt. Az „utca embere” többnyire alig tudott az egészről valamit. Csak míg a közvélemény érdeklődését kezdetben amúgy sem túlságosan keltette fel a dolog, a Schengennel, a közös pénzzel, a taglétszám több mint megduplázásával, meg egy sor korábbi nemzeti intézkedés közösségivé válásával egyre inkább a figyelem középpontjába került. Ideje lett volna érthetően elmagyarázni, hogy voltaképpen mi minden zajlik, és ez miért jó az érintett országoknak.

Ez azonban mindig elmaradt. Az emberek értetlensége nőtt, az értetlenség pedig többnyire előítéletet, ellenérzést szült. Ami idővel azon – maguk kereste – kényszerpályára szorította az említett politikai elitet, hogy a döntő pillanatban a közvélemény ellenkezésétől tartva vagy visszahőkölt fontos döntések meghozatalától, (miként az történt az euró tökéletlen megalkotásakor), vagy az utca emberének befolyását megkerülő trükkökkel élt, (mint az történt francia–holland népszavazáson megbukott alkotmányos szerződés lisszaboni szerződés formájában történő újraírásakor). Amivel persze még jobban távolodott az egész az emberektől.

És most patthelyzet van. A történések világosan mutatják, hogy minden korábbinál fontosabb lenne korábban kihagyott integrációs lépések pótlása egyfelől. Csakhogy a közvélemény minden korábbinál határozottabban – és tudatosabban! – gyanakvó és ellenséges másfelől. Hogy a kettő meddig létezhet egymás mellett, ez a nagy kérdés. Addig is a dolog tipikus tünete az említett Sarkozy-jelenség. Nem éppen az egyedüli. És még kevésbé az utolsó.

Fóris György, a Bruxinfo EU-szakértője -->