ORSA - Új kockázatkezelési szabály a biztosítóknak

Az úgynevezett sajátkockázat- és szolvenciaértékelés (ORSA) képében az újfajta kötelezettséggel egyben egy konkrét, üzleti hatékonyságnövelő eszköz jelent meg nemrég, amely nagyon leegyszerűsítve abban segíti a biztosítókat, hogy képesek legyenek arányos és harmonikus állapotot létrehozni a kockázataik, illetve a biztonságos és prudens működésükhöz szükséges tőke viszonyában. Az erre vonatkozó irányelv minden biztosító és viszontbiztosító számára előírja, hogy üzleti stratégiája szerves részeként kezelje a kérdést.

Elvárás a pénzintézetekkel szemben, hogy a modelljük alkalmas legyen a belső tőkekövetelmény teljesítésének mérésére és értékelésére (összehasonlítva a cég sajátosságait a sztenderd piaci értékekkel), miközben szervesen bele kell épülnie a cég irányításába, a vezetői döntésekbe, sőt a javadalmazási rendszerbe is. A másik követelmény, hogy a teljes folyamatról rendelkezésre álljon egy olyan dokumentáció, amely a megfelelő információkkal segíti a felügyeleti ellenőrzést.

Némileg hasonlók tehát a követelmények a Bázel II irányelvhez, azaz a banki szabályozás hárompilléres rendszeréhez. A bankok esetében az operációs kockázat meghatározása során a banknak konkretizálnia kell, hogy mit tekint a legnagyobb kockázatú operációs tevékenységnek, majd meg kell határoznia, hogy milyen típusú feladat révén csökkenthető a kockázat, vagy meg kell mondania, hogy mekkora mennyiségű tőkét allokál a feladathoz, ám ebben az esetben azt is vizsgálnia kell, hogy mekkora az adott esemény bekövetkezési valószínűsége.

Az ORSA a szavatolótőkére vonatkozó (szolvencia-) követelmények közül messze a legbonyolultabb, legtöbb belső modellezési és belső becslést igénylő feladat, de éppen ebben rejlik a lehetőség is, mert a biztosítók az így létrehozott óriási és összetett adattömeget helyesen használva, a megszerzett ismereteket hoszszú távon saját javukra tudják majd fordítani, már ha tudják, hogy mihez kezdjenek vele. Ha a kockázatkezelés egyre jobban működik, a kárhányadot is egyre pontosabban képes meghatározni a biztosító, hiszen jobban látja az egyes szegmensekben megjelenő kockázatokat.

A helyzet jelenleg szinte ugyanaz „nagyban”, mint amikor jó néhány éve a biztosítók elkezdték szegmentálni a kötelező felelősségbiztosítási (kgfb), illetve cascoszolgáltatásaikat autótípus, az ügyfél lakóhelye, családi állapota és egyéb kritériumok szerint, majd az egyes szegmensekre külön-külön, eltérő kockázati tényezők figyelembevételével alakították ki áraikat. Összevetve ezt a rendszert a korábban alkalmazott, benzinárba foglalt kgfb-díjjal (egyfajta piaci átalányként, arányosan a gépkocsihasználattal), párhuzamot vonhatunk a jelenlegi szolvenciaszabályozás díj-, illetve káralapú szavatolótőke-modelljével. Utóbbi ugyanis szintén piaci átlagparamétereket alkalmaz az egyes ügyfelek/biztosítók kockázati jellemzői helyett.

A kgfb-díjszámítás akkori átalakításának biztosan voltak vesztesei is, de összességében mind a biztosítók, mind pedig az ügyfelek szempontjából inkább nyertesekről beszélhetünk, hiszen az új rendszerben nem a hagyományosan „kockázatkerülő” sofőrnek gondolt középkorú vidéki nőkkel fizettetik meg az inkább vakmerőnek tartott nagyvárosi fiatalok lámpától lámpáig tartó versenyei során keletkezett károkat. Az ORSA típusú jelentésekhez a biztosító tulajdonképpen ilyen, a kgfb-nél megismerthez hasonló, ám annál természetesen jóval kifinomultabb módszertant alkalmaz, minden ügyfelére, méghozzá minden elérhető biztosítási területen.

Mindez kiegyensúlyozottabb működést, jobb stratégiai tervezhetőséget, és az ügyfelek számára – megint csak hosszú távon – sokkal testhezállóbb biztosítási ajánlatokat, illetve kedvezőbb díjtételeket jelenthet. Minél pontosabban behatárolható ugyanis a biztosítási kockázatok forrása és nagysága, annál hatékonyabban képes a biztosító megtervezni működését, és annál nagyobb kedvezményeket képes nyújtani egyes ügyfeleinek.

Mindazonáltal az ORSA folyamatos támogatást ad a belső működéshez is, hiszen a rendszer erre vonatkozóan is fontos adatokkal szolgál. Amikor ugyanis egy vállalat kockázatkezelő rendszere az üzleti tervezés folyamatának integrált része, a vezetés a legfontosabb döntéseket (üzletágak növelése, akvizíciók, új termékek, új értékesítési csatornák, tőketervezés/allokáció stb.) képes „bölcsebben”, vagyis kockázatokkal korrigált alapon, a vállalati kockázatkezelési folyamat teljes támogatásával meghozni.

Habár a nagy nemzetközi biztosítótársaságok esetében a bevezetési feltételeket az anyacég írja elő, a biztosítók tudatában vannak annak is, hogy a rendszer pontos felépítését csakis lokálisan lehet meghatározni. Országonként eltérő az is, hogy bevezetésével a kötelező jelentési feladatok teljesítésén felül még milyen pluszelőnyöket lehet elérni. A cégek lokálisan eltérő adatbázisokat használnak, eltérőek a helyi környezeti elemek, más a portfólió struktúrája, valamint a bevételek összetétele.

Fontos megjegyezni, hogy az ORSA önmagában nem eszköze a szavatolótőkére vonatkozó követelmény kiigazításának, arra kizárólag a releváns előírások szerint kerülhet sor. A jelentési rendszer felállítása hosszadalmas és igen bonyolult feladat, amelynek során a kezdetektől fogva nagyon kell figyelni minden, akár aprónak tűnő részletre is, ha a pénzintézet hiteles, a bizonytalanságoktól lehetőleg mentes alapot szeretne kapni fontos stratégiai döntésekhez.

Szép Péter, a Deloitte Zrt. pénzintézeti szektor csapatának partnere-->