IMF-ügy: játék a tűzzel

Lassan, de biztosan kezd tragikomédiába fordulni a magyar kormány és az IMF–EU-páros közötti hiteltárgyalások mintegy fél éve húzódó ügye. Azt még megértenénk, ha a két fél a hitelnyújtás feltételeiről nem lenne képes megegyezni; ha nehezen, de még azt is megemésztenénk, hogy a hivatalos egyeztetések megkezdésének nagyrészt politikai jellegű előfeltételeiben lenne nehezen áthidalható nézetkülönbség a felek között. Az viszont már tényleg „a hajunkat tépjük” kategória, miszerint most azon megy a vita, hogy miről is megy a vita – azaz ismertek-e egyáltalán az előfeltételek vagy sem. A Monty Python után kiáltó abszurdon akár jól is szórakozhatnánk, ha nem rajtunk csattanna az ostor – a tárgyalások állása körüli bizonytalanságot ugyanis mi, normál állampolgárok fizetjük meg a gyengülő forint és az államadósság egyre emelkedő refinanszírozási költségei által.

Míg a fő kérdésekben továbbra is nagy a homály, néhány területen azért már kezd tisztulni a kép. Az például csaknem biztos, hogy a patthelyzet hátterében nem csupán időigényes technikai problémák, például az uniós jog átültetésének nehézségei állnak. Azt ugyanis már év elején látni lehetett, hogy ez mennyi időt vehet igénybe, kormánypárti politikusok akkor mégis azt hangoztatták, hogy bizony már az első negyedévben megszülethet a megegyezés. Hogy nem így történt, annak két oka lehet: a kormány már akkor is a török kártyát játszotta, és csak hitegette a megállapodáspárti piacokat, vagy valójában más jellegű, a jogi-politikai kérdéseknél fajsúlyosabb konfliktusról van szó.

A másik biztosnak tűnő pont, hogy a tárgyalófelek közül valamelyik nem mond igazat. Ha ugyanis összevetjük az IMF és az Európai Bizottság közelmúltbeli közléseit (a magyar kormány ismeri a tárgyalások megkezdésének előfeltételeit) a kormánytagok nyilatkozataival (a magyar kormány nem ismeri a tárgyalások megkezdésének előfeltételeit), akkor nem kell túl kifinomult logikai érzék ahhoz, hogy konstatáljuk: a két állítás közül valamelyik hamis.

A harmadik megállapítás, amely igaznak tűnik, hogy ebben az ügyben sem az IMF–EU-páros, sem a kabinet nem pártolja az átláthatóságot. Bármelyikük megtehette volna például, hogy a másik fél bevonásával nyilvános listát állít össze, amelyen feketén-fehéren szerepel, pontosan mely kérdéseket kell még megoldani. Persze lehet, hogy egyikük sem akarja kiteríteni kártyáit, ez azonban mégis nonszensz abban a tekintetben, hogy itt – elvileg – nem ellenfelekről, hanem adófizetői pénzekből fenntartott intézményekről, szervezetekről van szó, amelyek – elvileg – egyazon célért küzdenek: biztosítani kívánják hazánk pénzügyi stabilitását.

A konfliktus egyik forrása valószínűleg itt keresendő – azaz a politikai jellegű csatározás mellett a stabilitás fenntarthatóságát szolgáló gazdasági intézkedéscsomag összetétele jelentheti a legfőbb törésvonalat. Magyarul: a kormány valójában gazdaságpolitikai mozgásterét, unortodox lépéseit félti, és emiatt próbál, amúgy nem ok nélkül, kitáncolni az IMF-hitelmegállapodás alól. Vagy a másik oldalról megközelítve a kérdést: a valutaalap mindenáron szeretné ráerőltetni az országra amúgy többek által vitatott gazdaságpolitikai receptjét.

Azonban akár jogos szabadságharcként, akár a kormány kompromisszumra való képtelenségeként fogjuk fel az elmúlt hónapok történéseit, ez nem változtat a tényen, hogy a tárgyalások csúszását pont azok az átlagemberek szenvedik meg, akiket a kabinet eredetileg szeretett volna megvédeni az IMF-től. Innentől kezdve pedig világos, hogy ha nehéz szívvel is, de taktikát kellene változtatnia a kormánynak. Vagy ha erre nem hajlandó, akkor – példát mutatva a másik félnek és felvállalva a következményeket – legalább tiszta vizet kellene öntenie a pohárba.