Az arcukra fagyhat a kórházigazgatók mosolya

Az optimizmus diadala a tapasztalat fölött – ez a sokadszor házasulók piszkálására született bonmot jutott az eszembe, amikor megláttam az államosított kórházak frissen kinevezett, mosolygós arcú főigazgatóiról készült csoportképet. De nemcsak derűlátónak, hanem a tények zavaró hatásaira az átlagnál jóval immúnisabbaknak is kell lenniük azoknak, akik most kórházak irányítására vállalkoznak.

Mert tetszik vagy nem: tény, hogy ma Magyarország az egyetlen az OECD-országok közül, ahol már a gazdasági válság előtt elkezdték az egészségügyi kiadások lefaragását, és ahol a GDP-arányos egészségügyi kiadások a 2003-as 8,3 százalékról 2009-re 7,3 százalékra estek.

Hazánk az egy főre jutó egészségügyi kiadások tekintetében is messze elmarad az OECD-átlagtól: 2009-ben, vásárlóerő-paritáson számítva alig több mint 1500 dol­lár jutott egy főre, szemben a többiek 3200 dolláros átlagával. A fejlesztések pedig még mindig nem érik el a kívánatos szintet, ezért például harmadannyi CT- és MR-berendezés jut egymillió lakosra, mint másutt, és tavaly vásárolt gépekkel éppúgy lehet találkozni, mint fél évszázados, kiszolgált masinákkal.

Magyarország ugyanakkor az a hely, ahol ugyanúgy 6–12 millió forintba kerül egy új altató-, 4–8 millióba egy lélegeztetőgép, és 2–5 millióba egy betegőrző monitor, mint bárhol máshol a világon, és ahol ugyancsak akár többtucatnyit is használ ezekből egy-egy kórház.

Csakhogy a magyar kórházakban a csökkenő egészségügyi kiadások reálértéken csökkenő kórházi kasszájából ezekre csak akkor költenek, ha az már elkerülhetetlen. Merthogy vannak megkerülhetetlen tételek: ilyen a kiadások 60 százalékát adó bérköltség, az energia- és a gyógyszerszámla, az élelmezés és a mosatás költsége.új kórházi vezetők hagynák magukat megzavarni efféle adatokkal, valószínűleg már futva menekülnének, és nem várnák meg, míg néhány hónapon belül arcukra fagy a mosoly.