Kivéreztetik a sportot

Ahogy az lenni szokott, az olimpia után ismét kiemelt témává vált hazánkban a sportfinanszírozás. Ezúttal szerencsére nem a magyar delegáció sikertelensége, hanem – épp ellenkezőleg – néhány pénzügyi gondokkal küzdő sportág kiemelkedő eredményei irányították politikusaink figyelmét a sportélet financiális kérdéseire.

Alig ért véget a londoni játékok záróünnepsége, Pálffy István, a KDNP frakcióvezető-helyettese már arról beszélt a Magyar Rádióban, hogy többletforráshoz kellene juttatni az olyan magyar sikersportágakat mint az öttusa vagy éppen a tízpróba. A képviselő szerint ennek módja, hogy kiterjesztjük a társasági adóból támogatható sportágak körét, így a jövőben nemcsak a korábban kiemelt öt látványsportot támogathatják majd ily módon a vállalatok, hanem azokat a sportágakat is, amelyekből a tízpróba és az öttusa összeállnak, azaz az atlétikát, a vívást és az evezést.

A fő problémát nem az jelenti, hogy Pál­ffy István láthatóan nem ért a sporthoz, hiszen a magyar politikai elit azt biztosan nem tudja elérni, hogy az öttusába bekerüljön az evezés, és a tízpróbáról is nehéz lesz elhitetni, hogy magyar sikersportág (vagy hogy egyáltalán sportág, és nem az atlétika egyik versenyszáma). Az igazán nagy gond az, hogy a kisebbik kormányzó párt így képzeli el az alulfinanszírozott sportágazat helyzetének rendezését, erre ugyanis van ráhatása a kabinetnek. Ráadásul – miután a téma népszerű, s így sok szavazatot hozhat vagy vihet – természetesen az ellenzék is lelkesen bólogat, így innen már csak egy kis lépés, hogy maholnap megszavazza az elképzeléseket a parlament.

A kezdeményezés azért tűnik érthetetlennek, mert a Nemzeti Sportstratégia alapján honatyáink is teljesen tisztában vannak azzal, hogy a magyar sport alulfinanszírozottsága véletlenül sem az állami támogatás hiányából ered. Már a gyenge pekingi olimpiai szereplést követően készült tanulmányok is rámutattak, hogy a közvetlen állami dotáció a költségvetés főösszegéhez viszonyított aránya nem marad el itthon az uniós átlagtól; amiben a nyugati országok mögött járunk, az a sportágazat nemzetgazdasági súlya. Mindez azt jelenti, hogy Magyarországon nem az államtól, hanem a civil és az üzleti szférától származó sportbevételek alacsonyak nemzetközi összevetésben. Ettől a megállapítástól pedig már csak egyetlen logikai lépés annak felismerése, hogy az állam feladata nem elsősorban a versenysport közvetlen támogatása, hanem egy olyan feltételrendszer megteremtése, ahol a sportszervezetek képesek önmagukat – legalább nagyobb részben – piaci forrásokból (fogyasztóktól és vállalatoktól származó bevételekből) finanszírozni.

A most vázolt elképzelések azonban épp ellentétes irányba mutatnak. A sport társaságiadó-kedvezmény révén történő támogatása ugyanis rejtett állami dotáció, melynek hatékonysága ráadásul rosszabb, mint ha a kormányzat közvetlenül fizetne az ágazatnak (a támogatást az adóalapból és az adóból is le lehet vonni, így a költségvetési bevétel kiesése magasabb, mint amihez a sportszervezetek ebből a forrásból jutnak).

Ami azonban ennél is nagyobb probléma, hogy a rendszer olyan döntéshelyzet elé állítja a korábbi szponzorokat, amelynél – különösen úgy, hogy itthon tényleges szponzorációról csak ritkán beszélhetünk, a „haveri pénzek” szerepe viszont meghatározó – az egyetlen racionális alternatíva a szponzoráció felfüggesztése, egészen pontosan lecserélése az új támogatási módra. Így ugyanis a falu focicsapatát korábban baráti alapon támogató „mecénás” még vissza is kapja a pénzét, azaz kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Ahelyett tehát, hogy a sport üzleti szférától származó bevételeit növelnénk, állami támogatásra cseréljük azt a keveset is, ami eddig volt, s bár rövid távon ez akár bővülést is hozhat, hosszabb távon azonban egyértelműen fenntarthatatlan.