Kulturális különbségek akadályozzák az EU-válságkezelést

Az amerikai és a német pénzügyminiszter minapi találkozójukon elismerően nyilatkoztak az ír, a spanyol, a portugál és az olasz stabilizációs erőfeszítésekről. A találkozóról kiadott jelentések alapján akár olyan benyomásunk is keletkezhetne, hogy mindketten egyértelműen az eurózóna egyben tartásán munkálkodnak. Csakhogy a valutaövezet bajba jutott országai közül a legmélyebb adósságválságot, ennek nyomán pedig súlyos recessziót és politikai krízist is megélő Görögországról nem esik szó a közleményben.

Meglehet, hogy Görögországra hosszabb távon nem feltétlenül számítanak az euróövezet tagjaként. A többi bajba jutott országra viszont igen – esetükben bíznak abban, hogy a külső pénzügyi segítség és a helyi költségvetési, gazdaságpolitikai erőfeszítések együtt elegendőek lesznek a stabilizációhoz.

Pénzügyi értelemben érzékelhető tehát az európai szolidaritás, de egyre nyilvánvalóbbak ennek a korlátai is. Az unió közös költségvetése mellett a kimentési programokban is rendre nettó befizetői pozícióba kerülő észak-európai államok egyre inkább vonakodnak az újabb segítségnyújtástól. Részben emiatt a mentőcsomagok esetenként olyan technikai megoldásokat kapnak, amelyek önmagukban hordozzák az újabb pénzügyi krízist – így alakulnak át a bankválságok állampapír-piaci válságokká. De miért ilyen nehézkes az euróövezet adósságproblémáinak kezelése, amikor a valutaunió felbomlásának közvetlen és közvetett költségei szinte bizonyosan nagyobbak annál, mint amit a tagállamok a mentőcsomagokra fordítanak?

Ilyen esetekben mindig előtérbe kerülnek a fundamentális magyarázatok –  ezek szerint az euróövezet mai formájában eleve elhibázott konstrukció. Mundell elmélete alapján könnyen érvelhetünk amellett, hogy az eurózóna nem optimális valutaövezet – eszerint csupán idő kérdése volt, hogy válsághelyzetben a belső feszültségek eszkalálódjanak. Az európai pénzügyi és gazdasági szakemberek egy része persze szívesen hivatkozik arra, hogy a közös pénz létezése óta milyen jelentős eredmények vannak az országok közötti inflációs különbségek mérséklésében, az üzleti ciklusok harmonizálásában, de még a kereskedelmi integráció és a tőkeáramlás területén is.

A válságok egyik feltételezett stabilizációs csatornája, a munkaerő-mobilitás viszont ma is rendkívül gyengén működik az övezet országai között, a nyelvi-kulturális kötöttségek sokkal erősebbek, mint azt korábban sokan feltételezték. Ma is azt tapasztalhatjuk, hogy a periféria országaiból nem a kedvező munkaerő-piaci kilátásokkal kecsegtető, térben és időben könnyebben elérhető Németországba vagy az övezet északi államaiba, hanem sokkal inkább az azonos nyelvi közösséghez tartozó tengerentúli munkaerőpiacok felé migrálnak munkavállalási céllal. Persze a válság időszakában az is világossá vált, hogy a fiskális transzfereket nem helyettesítik hatékonyan a fiskális fegyelemre korábban kitalált szabályok és a szabálysértőkkel szemben alkalmazandó szankciók.

Annak, hogy az euróövezet politikai vezetői és állampolgárai közgazdasági értelemben nem optimálisan viselkednek, vélhetően mélyebb oka van. Az elmúlt évtizedben a tagállamok közötti fejlettségi különbségek makacsul fennmaradtak, és a mediterrán vagy az északi államok gazdasági szereplőinek viselkedési mintái sem változtak igazán. Ilyen különbségek mellett csak a közös politikai identitástudat működtetheti a szolidaritást – ahogy az Egyesült Államokban például Massachusetts és Louisiana között. A közös európai identitás azonban sokakban ma is kétséges, sőt a válság óta tán még kétségesebb. Márpedig ennek hiányában az országok közötti szolidaritási hajlandóság is csekély marad.