Választhatunk: Globalizáció vagy demokrácia

Az új európai fiskális szerződésről a nemzetgyűlésben folytatott vita során a francia szocialista kormány vehemensen tagadta, hogy az egyezmény aláásná az ország szuverenitását. Jean-Marc Ayrault miniszterelnök kijelentette: a közkiadások nem esnek semmilyen kényszer alá, a „költségvetési szuverenitás a Francia Köztársaság parlamentjének hatáskörében marad”. Joaquin Almunia, a brüsszeli bizottság tagja pedig leszögezte: hogy sikeres lehessen, Európának meg kell cáfolnia azokat, akik szerint konfliktus van a globalizáció és a szuverenitás között.

A nemzeti szuverenitást senki sem szereti feladni, legkevésbé a baloldali politikusok. Ha azonban az európai vezetők tagadják azt a nyilvánvaló tényt, hogy az euróövezet életképessége a szuverenitás lényegi korlátozásától függ, akkor félrevezetik a választóikat, és növelik azt az árat, amit a tény felismerésekor végül ki kell majd fizetni.
Az euróövezet a teljes gazdasági integrációra törekszik, aminek következménye a határokon átlépő kereskedelem és finanszírozás költségeinek kiiktatása. Ennek részeként a kormányoknak fel kellene adniuk az áru- és a tőkeforgalom közvetlen korlátozását, és harmonizálniuk kellene a belföldi szabályozást.

Mindez már az Európai Unió egységes piaci kezdeményezésének is részét képezte. Az eurózóna létrejötte újabb lépés volt ebben az irányban, mert a monetáris szféra összevonásával eltörölték a valutaátváltással és az árfolyamkockázatokkal járó tranzakciós költségeket. Egyszerűbben fogalmazva, az európai integrációs projekt sikere a nemzeti szuverenitás korlátozásán múlott. A projekt jövője most éppen azért vált kétségessé, mert újra a szuverenitás az akadály.

Tekintsük az Egyesült Államok példáját. Senki sem tartja számon, hogy Florida mekkora folyó fizetési mérleg deficitet halmoz fel az ország többi részével szemben – valószínűleg nagyot, a sok nyugdíjas miatt, aki máshonnan kapja a járandóságát. Ha pedig Florida csődöt jelentene, az ottani bankok normálisan működnének tovább, hiszen nem állami, hanem szövetségi szabályozás és felügyelet alatt működnek. Ugyanezen oknál fogva, ha helyi bankok csődbe mennek, az nem érinti az állami pénzügyeket. Ha Floridában valaki elveszíti munkáját, a segélyt Washingtonból kapja. Ha pedig a választók úgy látják, hogy a dolgok rossz irányba mennek, akkor nem a helyi törvényhozás épülete előtt randalíroznak, inkább nyomást gyakorolnak a kongresszusban ülő képviselőikre a szövetségi szintű gazdaságpolitika megváltoztatása érdekében. De eközben senki sem vonja kétségbe az USA tagállamainak szuverenitását.

Gyakran félreértik a szuverenitás és a demokrácia közötti kapcsolatot is. A szuverén hatalmi jogkörök gyakorlásának nem minden korlátozása antidemokratikus. A politikatudomány művelői gyakran beszélnek a „demokrácia delegálásáról” – amikor a szuverenitást megtestesítő entitás éppenséggel meg akarja kötni saját kezét (nemzetközi kötelezettségek vállalásával, vagy hatáskörök autonóm intézményekhez delegálásával), hogy jobb eredményeket érhessen el. Ennek tipikus példája, amikor a monetáris politikát egy független jegybank hatáskörébe delegálják.

A szuverenitás bizonyos korlátozásai tehát javíthatják a demokratikus rendszer teljesítményét, arra azonban már nincs garancia, hogy a piaci integrációval járó összes korlátozás ilyen hatással jár. A demokráciát igazán javító globalizációnak csak olyan korlátozásokat kellene kikényszerítenie, amelyek összeegyeztethetők a demokratikus képviselet elveivel. Ezzel párhuzamosan néhány eljárási normát (átláthatóság, elszámoltathatóság, képviseleti rendszer, a tudományos érvek elfogadása stb.) is célszerű rögzíteni.

Az amerikai példa azt illusztrálja, hogy fel lehet adni a szuverenitást – amint azt Florida, Texas, Kalifornia és a többi állam tette – a demokrácia feladása nélkül. A piaci integráció és a demokrácia kombinálása azonban olyan nemzetek feletti politikai intézmények meglétét, amelyek reprezentatívak és elszámoltathatóak. A demokrácia és a globalizáció közötti ütközés abban a pillanatban válik akuttá, amikor a globalizáció korlátozza a belföldi politikai preferenciák kifejezését, mégpedig anélkül, hogy ezt a regionális/globális szintű demokratikus mozgástér bővülése kompenzálná. Európa máris e határ rossz oldalára került, amit a görögországi és spanyolországi politikai nyugtalanság egyértelműen jelez.

Ezen a ponton válik fogóssá a politikai trilemma. Nem lehetséges egyidejűleg globalizáció, demokrácia és nemzeti szuverenitás, a háromból csak kettőt választhatunk. Ha Európa vezetői fenn akarják tartani a demokráciát, akkor választaniuk kell a politikai unió és a gazdasági dezintegráció között. Vagy kifejezetten le kell mondaniuk a gazdasági szuverenitásról, vagy polgáraik javára kell fordítaniuk. Az első azzal járna, hogy demokratikus mozgásteret alakítanának ki a nemzetállam szintje felett. A második egyet jelentene a monetáris unió feladásával, hogy a nemzeti monetáris és fiskális politika a hosszú távú kilábalás szolgálatába állhasson. Minél tovább halogatják a döntést, annál nagyobb lesz a gazdasági és politikai ár, amit a végén meg kell fizetni.