Közép-Európában ki kell tisztítani a hiteleket a bankunió előtt

Közép-Európa hat új EU-tagországa bankszektorában a kétes kinnlevőségek aránya 2011 végén már 9 százalék körül járt, ami 37 milliárd eurónyi hitelállományt jelentett. A ráta valamennyi országban elérte a 6 százalék körüli értéket, Magyarországon, Szlovéniában és Horvátországban pedig 10-15 százalék között volt. Az emiatt elkülönített céltartalék növekedése várhatóan eléri az évi 5 milliárd eurót, a régió GDP-jének 0,7 százalékát.

A rendszer (és egyúttal a szabályozás) logikája az, hogy a céltartalékot előre kell képezni. Ez viszont öngerjesztő hatású is: a magasabb tartalék végett a bankok magasabb díjakat és kamatrést stb. számolnak fel, ami miatt még tovább nő a nem fizetők aránya. A gazdaság egészére nézve pedig a fogyasztási, beruházási kereslet csökkenése akár a negatív tartományba is viheti a GDP értékét. A fenti folyamat – az eurózóna dekonjunktúrája, a költségvetési megszigorítások és a magas olajárak miatt romló cserearányok következtében – a következő másfél-két évben fel fog erősödni. A bécsi kezdeményezés legutóbbi ülésén hangsúlyozták, hogy egyes országokban a nemteljesítő hitelek már akadályozzák az új hitelek kihelyezését, és ezzel a növekedési pályára való rátérést.

 Bár még kérdés, hogy milyen feltételekkel fognak csatlakozni a keleti tagállamok a tervezett bankunióhoz, egy bizonyos: bankügyekben az országok mozgástere és eszköztára jelentősen csökkenhet.
Mivel a következő 2 évben jelentősebb hitelkonszolidációs lépésekre lesz szükség (például egy „rossz bank” felállítására) az országok zömében, annak elveit, módszereit még a bank-unió felállásának az idején célszerű lenne elfogadni. A hivatali apparátusok egyik jellemzője ugyanis, hogy nagyobb átszervezések esetén egy-másfél évig nem, vagy csak elvétve foglalkoznak tartalmilag új kérdésekkel. Ráadásul 2014-re, amikorra már valóban sürgetővé válhat számos visegrádi országban a „rossz hitelek” kitisztítása, olyan formáció kerekedhet ki az új uniós szintű intézményből, amely akár évekig is blokkolhatja az új tagállamok hitelkonszolidációs törekvéseit.

A jelen fiskális kiigazítások közepette a kormányok ilyen akcióra sürgős esetben is nehezen szánják el magukat, prevenciós jellegű lépésre pedig még kisebb az elszántságuk. Ezért számításba jöhet, hogy a jegybankok lépjenek. Ha lehet, akkor közösen, mert így nagyobb nyomatékot adhatnak az érveiknek. A minta az lehet, ahogy a térséget ért likviditási válság idején, 2009 első hónapjaiban cselekedtek, amivel – és az IMF segítségével – elérték, hogy létrejött a Bécsi kezdeményezés, amelyben a nyugat-európai anyabankok vállalták, hogy önmérsékletet tanúsítanak az új tagországokban működő leánybankjaik hitelállományának leépítésében.
Bár az európai kontinensen a bankmentő akciókat 2009-2010-ben jórészt a kormányok hajtották végre, de más fejlett országokban volt példa arra, hogy egyes kétes kinnlevőségeket megtestesítő értékpapírok a jegybankoknál landoltak.

Az Európai Központi Bank pedig az idén 100 milliárd eurónyi összeget szán a bajban lévő spanyol bankok rendbetételére. A hitelkonszolidációért cserében elvárható lenne a belföldi bankok díjainak, kamatainak a mérséklése, a bankok tulajdonosaitól pedig a Bécsi kezdeményezésben szereplő vállalások megerősítése. Hasonló problémák felvetésekor sokan a nemzetközi pénzügyi intézmények tiltakozásától tartanak – pedig az aggodalmak nem biztos, hogy megalapozottak. Magyarország 2008. őszi kölcsönében például az IMF már az első napoktól külön hitelkeretet (200 milliárd forintot) szánt a bankok esetleges konszolidálására.

A végeredmény a bankok és az országok számára is kedvező lehetne: a recessziós hatású cél-tartalékképzés csökkenése és a hitelezés remélhető megélénkülése lendületet adhatna a növekedésnek.
A céltartalékok öngerjesztő jellegűek és recessziós hatással is járnak