A kormány a piac alapvető normáinak átírásától sem riad vissza

Noha biztos vagyok abban, hogy a versenyhatóság vezetője nem hagyhatta szó nélkül, hogy a mezőgazdasági termékekkel összefüggő kartelltilalom jövőbeli megsértésének számonkéréséről az agrárminiszter kizárólagos hatáskörben, a mindenkori politikai irányvonal kívánalmainak eleget téve dönthessen. Nyilván felötlött a kormánytól független hivatal elnökében, hogy a hatályos versenytörvény (1996. évi LVII. törvény) azért ruházta fel a GVH-t nagyfokú önállósággal, hogy az, ha kell, képes legyen nemet mondani az esetenként másféle „prioritásokat” követő végrehajtó hatalomnak.

Az új alkotmány szintén megerősíthette abban, hogy jó úton jár, amikor kiáll az általa vezetett intézmény és közvetve a piacgazdaság védelmében. Az Alaptörvény M) cikke ugyanis félreérthetetlenül rögzíti, hogy „Magyarország biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit”. Márpedig a kormánypárti képviselők egységes támogatása mellett november 21-én elfogadott javaslat (a szakmaközi szervezetekről és az agrárpiaci szabályozás egyes kérdéseiről szóló 2012. évi CXXVIII. törvény módosításáról) ellentétes az Alaptörvénnyel, mivel alkalmat ad a korrekt üzleti verseny megzavarására.

Az elfogadott rendelkezés szerint a versenytörvény megsértéséhez nem társulhatnak szankciók, ha az amúgy jogellenes (a versenyt torzító, korlátozó, akadályozó) magatartás „a gazdaságilag indokolt, méltányolható jövedelem eléréséhez szükséges mértéket nem haladja meg, és e jövedelem megszerzésétől a megállapodás által érintett piac szereplője nincs elzárva”. Tény, hogy a hazai és az uniós versenyjog még a csekély jelentőségű kartellek esetén sem engedi el a büntetést, ha az a piac felosztására vagy az árak meghatározására irányul. Pócs képviselő előírása viszont a mezőgazdasági termékek esetében vélhetően az ún. árkartell jogkövetkezményeivel szemben is segítségül hívható, ha igazolható, hogy a jogsértésből származó nyereség úgymond indokolt és méltányolható mértékű volt, és az érintett piacon tevékenykedő valamennyi vállalkozás részese lehetett a verseny korlátozására alkalmas együttműködésnek.

Nem igényel hosszabb okfejtést annak a belátása, hogy a törvény mentesítésre jogosító szabálya szinte korlátlan mérlegelésre ad a jogalkalmazónak lehetőséget. Ezért is elfogadhatatlan, hogy nem a versenytörvény bevezetőjében hangoztatott, „a társadalmi felemelkedést szolgáló piaci verseny fenntartásához fűződő közérdek” érvényesítésére felesküdött (a GVH-nál foglalkoztatott) tisztviselők határoznak majd ezekben az ügyekben, hanem a kormány mindenkori döntéseinek engedelmeskedő agrárminiszter. A törvény – a félreértéseket kerülendő – azt is előírja, hogy a GVH-nak a miniszter által kiadott állásfoglalás „alapján kell eljárnia”, nem hivatkozhat az Európai Bíróság eltérő tartalmú ítéleteire, de a hazai fogyasztók érdekeire sem.

A törvényhozó választott megoldása kísértetiesen emlékeztet a 2010 őszén elfogadott, a sajtótermékekre vonatkozó jogszabályra, azzal a különbséggel, hogy a médiaszolgáltatásokról szóló törvény – a cégek fúzióinak engedélyezésével összefüggésben – a Médiatanács álláspontjának figyelembevételét tette a GVH számára kötelezővé. A gazdasági élet szereplői mára megtanulták, hogy a kormány a piac alapvető normáinak az átírásától sem riad vissza, ha az céljai teljesülését elősegítheti. A GVH „nyilvános hallgatása” pedig egy újabb fontos jogállami intézmény kapitulációját valószínűsíti.

Lehet, hogy csak az én figyelmemet kerülte el, de bárhogy erőlködöm, nem tudom fölidézni azokat a perceket, amikor a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) elnöke ez év novemberében az illetékes parlamenti bizottság ülésén szót kér, és a jelenlévőknek elmagyarázza, hogy miért is lenne az ország érdekével ellentétes, ha a képviselők támogatnák Pócs János (Fidesz) önálló indítványát. Gadó Gábor, jogász-->