Milyen a valódi államcsőd? - A megoldás: dobjunk jó pénzt a rossz után

Mélyen frusztrált és dühös nemzetek – főleg Dél-Európában – gyakran példálóznak Argentínának a nemzetközi közösséggel szembeni, 2001-es ellenszegülésével. A 90-es években Argentína gúzsba kötötte magát azzal, hogy – hitelképessége javítása érdekében – a dollárhoz rögzítette saját valutájának árfolyamát. A stratégia túl jól sikerült: a hatalmasra duzzadt hitelbeáramlás inflációs boomot idézett elő, aminek eredményeként csökkent az ország versenyképessége. Emiatt 2001-re elkerülhetetlenné vált a leértékelés és a részleges fizetésképtelenség bejelentése. Ez utóbbit követték a – névlegesen – önkéntes adósságátstrukturálások, amelyek során hitelezőket arra kérték, könyveljenek el némi veszteséget.

Eleddig sikeresnek is látszott az argentin modell, amelynek alkalmazása tekintélyes gazdasági növekedést hozott az országnak 2001 óta. Legutóbb azonban egy New York-i bíróság Argentína ellen döntött egy ügyben, amelyet egy makacsul kitartó kockázati alap vitt az igazságszolgáltatás elé. Az ítélet drámai módon megváltoztatta a szuverén fizetésképtelenség vagy csőd esetén alkalmazandó irányelveket. Ha a kitartókat megjutalmazzák a bíróságok, és a követelésükhöz makacsul ragaszkodó hitelezők jogait más jogrendszerekben is elismerik, akkor tarthatatlanná válnak az „önkéntes” adósságátstrukturálásra irányuló erőfeszítések. Egyre többen fogják elutasítani, hogy önként leírják a követeléseiket.

A New York-i ítéletben kedvezményezett hitelezők egyike, az Elliot Capital elérte, hogy Ghánában lefoglalják az argentin haditengerészet ARA Libertad nevű háromárbocos oktatóhajóját. Ha a New York-i döntés után Argentína más kötelezettségeire vonatkozóan is megtagadja a fizetést, akkor a külkereskedelem gyakorlatilag lehetetlenné válik, számos termékből hiány lesz, és az infláció tovább emelkedik. Röviden: az adósságcsökkentésnek a 2000-es években alkalmazott argentín modellje ugyanúgy omlott össze, mint a 90-es évek hitelfelvételi modellje.

Létezik két megkerülhetetlen tényező, amely szemlátomást megoldhatatlan dilemma elé állítja a globális gazdaságot, és amely olyan országokat, mint Argentína vagy Görögország, egy lehetetlen logika prédájává tett. Az első, hogy az adósság folyamatosan növekszik, a második, hogy a tartozások lerázására nincs kielégítő megoldás.
Igazi törlesztés-megtagadás ritkán fordul elő, ezért ugyanis mind az adós, mind a hitelező rettenetes árat fizet. A hitelfelvevő elszigetelődik a nemzetközi piacoktól, alapvető importcikkeket kell nélkülöznie, a nagy összegű fizetésképtelenség pedig a hitelezőket is csődbe dönti.

Latin-Amerika az 1980-as években egyszer már megtapasztalta ennek a dilemmának a hatásait, amikor az adósság-aritmetikattarthatatlanná vált. Annak a válságnak a kezdetekor a legnagyobb amerikai bankoknak a – tőkéjükre vetített – latin-amerikai kitettsége megközelítette a 200 százalékot. Az adósság fenntarthatatlanságának nyílt beismerése akkor egyenes úton vezetett volna a globális pénzügyi rendszer összeomlásához.

A legtöbb latin-amerikai adós rendkívüli kínok vállalásával tudta csak elkerülni az egyértelmű csődöt. Egyedüli kivételként Peru jelentett fizetésképtelenséget 1985-ben, aminek következtében nemzetközi páriává vált. A legnagyobb adósok közül Brazília 1987-ben szintén csődöt jelentett – de csak rövid időre. Ahogy az akkor leköszönő elnök, José Sarney fogalmazott: „a nemzetközi pénzügyi rendszert nem tudjuk lerombolni; mi csak karcolást tudunk ejteni rajta, ő viszont romba dönthet bennünket”.

A bankok az 1980-as években friss pénzt folyósítottak, hogy valahogy kikászálódjanak a válságból. A modernkori válságok menedzselésében rendre azzal a logikával találkozunk, hogy jó pénzt kell a rossz pénz után dobni – annak reményében, hogy a helyzet fenntarthatatlansága nem lepleződik le. Ugyanezt a logikát az euróválság idején is alkalmazzák, azzal a különbséggel, hogy itt a magánszektor kitettségének helyébe hivatalos pénz lép.

Az adósság eltörölhetetlensége hasonló a modern élet más, zavaró velejáróihoz. Kormányok, cégek és egyének egyaránt szembesülnek például azokkal a nyomasztó körülményekkel, amelyekkel az információ törölhetetlensége miatt szembesülnek. Az e-mailek, a Facebook- és Twitter-bejegyzések olyan permanens adatrögzítéssel járnak, amelynek eredménye tartósan kíséri a felhasználókat, még akkor is, amikor körülményeik már megváltoztak. A múlt öröksége folyamatosan felbukkan, hogy korlátozza a jelen mozgásterét.

Ahogy az államok törekednek adósságuk eltörlésére és újrakezdésre, ugyanúgy néha az egyének is szeretnék – egy drámai felszabadulás részeként – kiradírozni elektronikus múltjukat. Ennek során azonban a hasznos információk ugyanúgy megsemmisülnének, mint a jelentéktelen vagy éppen a nyomasztó részek. Ha már tiszta újrakezdés nem lehetséges, akkor a legjobb, amit tehetünk: a régi információt új adatok özönével temetjük el.

Az adósságtárgyalásokra vonatkozóan az analógiája tanulsága, hogy lehetetlen olyan újrakezdés, amely további hitelek felvétele előtt megnyitná az utat. Tiszta lappal indulni: lehetetlen. Egy megoldás marad: addig halmozni az új követeléseket, hogy a régi tartozások eltörpüljenek mellettük. Akik nem tudják elfelejteni a múltat, arra vannak ítélve, hogy elinflálják.

Copyright: Project Syndicate, 2012. www.project-syndicate.org