2013: zéró év

2012-ben Görögország uralta a főcímeket: az új mentőcsomag, az adósság-átütemezés és a krónikus politikai-gazdasági instabilitás miatt sokan tartottak attól, hogy az ország kilép az eurózónából. A vihar Spanyolországot is elérte: az ország bankrendszerének stabilitása megkérdőjeleződött, a munkanélküliség új csúcsokat döntött, a gazdaság pedig egyre mélyebbre süllyedt a recesszióban. A negatív hatás Olaszországra is kiterjedt, az államkötvények hozamai Mario Monti „szakértői kormányának” minden erőfeszítése ellenére nyomás alá kerültek. Mindezek miatt erősödtek a félelmek, amelyek szerint az eurózóna jelenlegi formájában nem maradhat fenn.

Ezek a félelmek szinte egy csapásra oszlottak el Mario Draghi nyári bejelentése – a nevezetes „kerül, amibe kerül” – után, amelyet szeptemberben követett a feltételekhez kötött, korlátlan kötvényvásárlási program, a Közvetlen Piaci Tranzakciók (KPT) meghirdetése. Az Európai Stabilitási Mechanizmus elindulása és a bankunió irányában tett lépések segítettek abban, hogy a piac nyugodt maradjon.

A kötvénypiacok stabilizálódása azonban önmagában nem elegendő. Bármekkorák legyenek is a kamatok, növekedés nélkül nem lehet kitörni az adósságspirálból. Emiatt lesz a növekedés 2013 meghatározó témája.

A megszorítások már nem tekinthetők a győztes receptnek, miután napjaink keserű (és sajnos előre látható) tapasztalata, hogy a költségvetési szigor és a növekedés nehezen hozható össze. Az októberi IMF-jelentésben olvashattunk is egy mea culpát: a valutaalap elismerte, hogy jelentősen alábecsülte a nadrágszíjak drasztikus meghúzásának a növekedésre gyakorolt negatív hatását. A jelentés nem a konszolidáció szükségességét vonta kétségbe, csupán a negatív hatások „kisimításához” szükséges kiigazítások mértékét és időzítését. A kormányok tehát, ha kisebb nyomás alatt is, de folytatják a közpénzügyek rendbetételét. Az eurózónában a becslések szerint a fiskális megszorítások 2012-ben mínusz 1,6 százalékponttal „járultak hozzá” a GDP növekedéséhez, ez a mérték 2013-ban mínusz 1,1 százalékpont, 2014-ben pedig mínusz 0,6 százalékpont lehet.

Bár a jelenlegi válság kapcsán általában a költségvetési deficit és az államadósság kerül szóba, a probléma gyökere továbbra is a külkereskedelem egyre nagyobb egyensúlytalansága és az eurózóna-tagok versenyképességének divergenciája. A költségvetési szigor után az eurózóna új csatakiáltása: nyerjük vissza a versenyképességet, mindenekelőtt a munkaköltségek csökkentése révén.

A „kompetitív dezinfláció” stratégiáját Németország már sikerre vitte, az ország kevesebb mint egy évtized alatt – de korábbi intézkedéseknek is köszönhetően – az eurózóna beteg emberéből a versenyképesség bajnokává vált. Mivel a dél-európai országok ugyanazokat a tüneteket mutatják, mint a 10 évvel ezelőtti Németország, az ötlet kézenfekvő: alkalmazzuk rájuk is ugyanazt a terápiát.

De ha a „kompetitív dezinfláció” stratégiáját több ország alkalmazza egyszerre, akkor fennáll a kockázata, hogy az egyik által a másik kárára elért előnyök az övezet egészét tekintetve lenullázzák egymást. Az egységnyi munkaerőköltségnek a versenyképesség javítását célzó csökkentése ráadásul megváltoztatja a belső keresleti viszonyokat (nyilvánvalóan ez a helyzet Németországban, ahol a belső fogyasztás továbbra is erőtlen). Ha az eurózónán belüli piacok egyidejűleg zsugorodnak – abban az időben, amikor a tagállamok döntően egymással kereskednek –, a külpiacokért folytatott verseny pedig erősödik, akkor nagy a kockázata, hogy a növekedés lassulni, a profitok pedig csökkenni fognak. Németország sikere tehát részben annak tulajdonítható, hogy stratégiáját mások nem követték. Ha sok ország ezt tenné, az a gyengülés öngerjesztő forrásává válhatna. Mindezt tökéletesen illusztrálja, hogy az övezeten belüli kereskedelem 2011 eleje óta 6,7 százalékkal zsugorodott.

A válságból való kilábaláshoz tehát sem a – bármilyen körültekintően megtervezett – megszorításokon, sem a más eurózóna-tagállamoktól való piacnyerésen alapuló stratégia nem megfelelő. Ezért inkább arra számíthatunk, hogy az eurózóna gazdasága 2013-ban igen alacsony szinten egyenlítődik ki, az északi országokban igen szerény növekedéssel, a déli államokban pedig egy újabb recessziós évvel.

A laza monetáris politikának és az alacsony hosszú távú kamatoknak hála, vannak támogató tényezők is. A periféria országaiban akkor folytatódhatnak a kiigazítások, ha javulnak a finanszírozási feltételek, ami viszont a KPT elindulásától függ. Úgy véljük, az EKB-nak tettekre kell váltania a szavait, és 2013-ban el kell indítania a kötvényvásárlási programot, valószínűleg Spanyolország, Írország és Portugália részvételével.

Figyelembe kell vennünk a sűrű politikai naptárt is, februárban Olaszországban, szeptemberben Németországban lesznek választások. Bár a kampánytémák, a populista vagy eurószkeptikus hangok gyengíthetik a stabilitást a piacokon, mégis úgy véljük: Mario Draghi szavainak – most, hogy az eurózóna fenntarthatóságát már nem kérdőjelezik meg – mindenféle pánikot meg kell előzniük.