A rezsicsökkentés egy súlyos és elhúzódó háború nyitánya

A rezsidíjcsökkentés kapcsán nehéz elhinni a politikai döntéshozókról, hogy ne értenék meg azt az egyszerű gazdasági tételt, miszerint amennyiben drágábban vesszük az energiát, mint amennyiért adjuk, az hosszú távon fenntarthatatlan lesz. Amit pedig most látunk ezen a fronton, az nem csupán egy csata, hanem egy súlyos és elhúzódó háború nyitánya, melyet nem szűken vett szakmai vagy politikai kérdések szültek.

Orbán Viktor tavaly júliusban a következőket mondta: „Ennek most jött el az ideje, és kétségük se legyen felőle, hogy én ezt végig fogom vinni”. Bár a munkahelyteremtéssel kapcsolatosan hangzott el ez a mondat egy rendezvényen, de egy kontextusban a nonprofit energiaszolgáltatás felvetésével, amiben kétségtelenül beváltotta az ígéretét a miniszterelnök. Így nem volt előzmények nélküli a decemberi 10 százalékos rezsidíjcsökkentés, amit már hónapokkal korábban megelőztek fideszes politikusok és kormánytagok nyilatkozatai, melyekben rendre kifogásolták a közszolgáltatások profitorientáltságát. Bencsik János volt energetikai államtitkár pedig a napokban az alábbiakat nyilatkozta: „Három esztendővel ezelőtt kerültek azonosításra a magyar energiagazdálkodás legmarkánsabb gondjai. Az akkori megállapítások közé tartozott, hogy veszített súlyából az energiaellátás közszolgáltatási jellege, a piac koncentráltsága veszélyesen magas szintet ért el, miközben a közösségi tulajdon mértéke nagyon alacsony szintre csökkent.” Tehát korántsem új keletű, kizárólag a 2014-es választási kampányt szolgáló populista lépéssorozat a rezsidíjcsökkentés, hanem egy akut gondra (magas energiaárak) adott tipikus politikai reakció.

Mindez rávilágít a probléma gyökerére: a kibontakozó globális erőforrásválság alapvetően formálja át az energiapiacokon az állam és a piac eddigi viszonyát. Az első emlékezetes államosítások az energiaszektorban egy évtizede kezdődtek Oroszországban és Venezuelában, és fokozatosan továbbgyűrűztek, újabban Argentínába és Magyarországra is. Az erőforrásválság pedig trendszerű áremelkedéssel jár, amit megakaszthat egy recesszió, mint a 2008-as, és kisimíthat ideig-óráig a palagáz-forradalom vagy egy új, áthidaló technológia, de ezek az emelkedő tendencián cseppet sem változtatnak egészen addig, amíg nem csupán additív, hanem valóban alternatív energiatermelési módokkal nem helyettesítjük a kimerülő fosszilis készleteket. Ráadásul ehhez egy exponenciális fogyasztásnövekedés is párosul, mind az energetika, mind például a vízfelhasználás terén. Így pedig egyre nagyobb konfliktusok keletkeznek, legyenek azok háborúk, éhínségek vagy banálisabbak, mint a rezsidíjak csökkentése. Ezek pedig rávilágítanak a piaci aktorok és az állam gyökeresen eltérő szerepfelfogására: egy profitorientált szereplő számára értelmezhetetlen tétel a szociális gondoskodás, míg egy politikai párt számára létkérdés. Ezzel pedig egy nehezen áthidalható ellentéthez jutunk, amire lehet hozni pozitív, főként nyugati példát, viszont ott is kézzelfoghatóak az állam beavatkozásának jelei az energiaszektorba. Az energetikában pedig nem tanácsos zéró összegű játszmát folytatni: míg kormányok mennek s jönnek, és megkísérlik az előzőek hibáit korrigálni, addig az energetikában van egy holtpont, melyen átbillenve olyan – a nagy rendszerekre jellemző – bajosan prognosztizálható események indulhatnak el, melyeket nehéz lesz kezelni, mint egy országos áramkimaradás.

Nem véletlenül aggódik egy emberként a szakma idehaza az új beruházások hiányán, melyet kérdéses, mennyire fog tudni az állam kezelni, és ez csak egy példa a sok közül. Így a magyar energiaszektor szereplőinek érdemes felkészülniük egy elhúzódó ostromra, mely – Churchill után szabadon – nem kecsegtet mással, csak erőfeszítéssel, verítékkel és könnyekkel.