Alaptörvénybe ütközhet a készpénzfizetés korlátozása?

A készpénzfizetés korlátozásának minden eddigi kormány nekifutott és rendre vissza is pattant, hol alkotmányos, hol gazdasági, hol pedig politikai indokok miatt. A részletes, cizellált, átfogó szabályozást igénylő területet nyúlfarknyi jogszabályi szakaszokkal nem lehet kezelni. Ismeretes, hogy 1998-ban korlátozták az 1 millió forint feletti készpénzes számlák áfalevonási jogát és költségelszámolhatóságát, az Alkotmánybíróság (AB) az arányos közteherviselés elvét alkalmazva azt törölte a jogrendből (31/1998 AB határozat). A határozat megállapítja, hogy az állam a gazdasági folyamatokba való ilyetén beavatkozása nem lehet korlátlan, ha azzal figyelmen kívül hagyja a vétlenül jogsérelembe esők érdekeit. Akkor és most is hiányoznak a mentességet biztosító szabályok (automatizmusok vagy kérelmezett mentesítések), illetve az ágazati, működési sajátosságokat kezelő rendelkezések. Egyedül a pénzváltás és a szerencsejáték terén beszélhetünk ilyen ágazati szabályozásról.

A jelenlegi helyzet is ilyen, ráadásul – ahogy akkor is történt – a nagy igyekezetben született szabályok ismét értelmezési polémiákhoz fognak vezetni. Sajnos nem sikerült azonosítani az „ügylet”, annak „ellenértéke” és az „időszaki összeszámítás”, vagyis az „egy szerződés” fogalmát. Nem világos, hogy mi tartozik az ügylet fogalmába, mit tekintsenek annak a követelést, kötelezettséget, letétet kezelő nem hitelintézeti adózók, végrehajtók egy-egy termékértékesítés, szolgáltatásnyújtás közvetítése, behajtása során. Nem világos a jogalanyiság a magánszemély munkavállaló, megbízott, meghatalmazott útján való értékesítés, vagy kifizetés esetében sem, de a legnagyobb problémát a folyamatos teljesítés értelmezése okozza. Akkoriban az AB kifejezetten diszfunkcionális elemként említette az „egy szerződés alá tartozó ügylet” kategóriáját az akkor 15 napos (később 8 napos), most pedig egy hónapos időszak tekintetében. A jogalkotó akkor is és most is figyelmen kívül hagyta, hogy a számlaösszevonás ismertetett jogintézménye a vétlenek nagy tömegét is joghátránnyal sújtja: nevezetesen azokat, akiknek nem áll szándékukban kijátszani az összeghatár-korlátozást, mindössze üzletmenetük sajátossága – a rövid időközökben történő rendszeres vásárlás – folytán kerülnek olyan helyzetbe, hogy készpénzes vásárlásaik összevont összege óhatatlanul meghaladja az összeghatárt.

A legutóbbi, 2009-ben megalkotott készpénzfizetési szabályok kapcsán érvként hangzott el, hogy a szankció nem adó, hanem „csak” bírság, amelyben az adóhatóságnak mérlegelési jogköre van. A méltányolható eljárás tartalma azonban most sincs szabályozva, ráadásul azt olyan jogszabálynak nem minősülő rendelkezésekkel nem lehet pótolni, mint egy NAV Elnöki utasítás, vagy egy Bírságolási kézikönyv. Más jogszabályszintű szabályozás megalkotására jelenleg pedig nincs törvényi felhatalmazás. Az esetleges jogsérelemmel szembeni garanciák hiánya, annak kivédésének jogorvoslati úton való kikényszerítése önmagában jogsérelemként fogható fel, amit az állam csak akkor szokott észrevenni, amikor a dolgát végző adóhatóság állami tulajdonú vállalatokat szankcionál. Ez történt például a KOCKERD esetében is: az egyesületünk kritikái nyomán módosított tartalmú kérdőívét a hivatal minden érintettre egységesen alkalmazta, de mindezt az állam nem akkor vette észre, amikor az adóhatóság sorozatosan és nemzetgazdaság-ellenes módon akadályozta fontos cégek megalakulását és működését, hanem akkor, amikor a saját vállalati körében azt érzékelte.

Visszatérve a készpénzfizetés korlátozására, az AB a 2009-es készpénzfizetést korlátozó szakaszokat nem tudta vizsgálni, mert az intézkedéseket néhány hét alatt visszavonták. Érdemes észrevenni, hogy a készpénztartásra vonatkozó szabályok, amelyek korábban 2, 2012-ben pedig már 10 százalékban maximalizálták a házipénztár átlagos összegét, kezdettől fogva vitatott rendelkezésként futottak. Az állam ugyanis ezúttal is mellőzte a részletes, ágazati szabályokat, a meghúzott fűnyíróelv-szerű szabály pedig sértette a jogállamiságot és a jogbiztonságot, mivel az állam a kiszabható bírsággal nem avatkozhat a gazdasági folyamatokba anélkül, hogy a sérelmet szenvedők elveszett jogait nem kompenzálná. Nos, ezeket a szabályokat évek óta támadta több szervezet, köztük a Magyar Könyvelők Országos Egyesülete is. Bár a jogfosztott AB 2012 elején még rákérdezett, hogy vizsgáltatni kívánjuk-e a számviteli szabályokat, a jogalkotó már akkor tudhatta, hogy nem fogja kivárni az AB döntését, hanem azt még az ítélet előtt kiiktatja. Ez meg is történt, még ősszel, egy indoklás nélküli, eldugott szakasszal, a munkahelyvédelmi akcióterv zászlóshajójának farvizén. Amióta egyházügyi szabályokban módosultak az adótörvények, ezen kár meglepődni. Bár most látszólag az AB nem is vizsgálódhat, egy-egy konkrét ügyben mégis hozhat egyéni érdeksérelem miatti döntést, amely aztán az egész szabályt súlytalanná teheti. Ha mindezt a jogalkotó is látja, akkor felmerülhet a kérdés: miért nem tanult az elmúlt 20 év készpénzkorlátozást célzó szabályainak kudarcaiból?