Elég lesz-e Kína?

Az elmúlt két évtizedben négy tényező együttesen járult hozzá az árupiaci termékek iránti világpiaci kereslet erőteljes bővüléséhez: a globális GDP növekedése, az urbanizáció gyorsulása a feltörekvő gazdaságokban, az emberiség lélekszámának ütemes – tízévenként 800 milliós – emelkedése és a szegénység jelentős csökkenése. A populáció növekedésén kívül Kína mind a három tekintetben a legdinamikusabb bővülést produkálta.

Az elmúlt két évtizedben például a szegénységben élő kínaiak száma 650 millióval csökkent. Ez alatt az idő alatt világszerte 1,5 milliárddal bővült azok száma, akik napi 2-13 dollárt keresnek – ennek a számnak is Kína adta a felét. De számíthatunk-e arra, hogy ami 1990 és 2010 között történt, a következő évtizedekben is folytatódik? A válaszhoz egyebek mellett figyelembe kell vennünk a kereslet bővülésének ütemét, a technológiai változásokat, a befektetések volumenét és a globális felmelegedés elleni küzdelem melletti elkötelezettséget.

Két tényezőt érdemes ehelyütt kiemelnünk: a kínai gazdaság várható növekedését, és azt, hogy ez az ütem elégséges lesz-e az árupiaci termékek iránti kereslet magas szinten tartásához. A fiskális és monetáris politikai ösztönzők rövid távon ugyan ellensúlyozhatják a kínai export iránti gyengébb keresletet, ez azonban csak akkor elegendő, ha a fejlett országok gazdasága is „normalizálódik”. A dolgok jelenlegi állása szerint ez Európában egyáltalán nem mondható biztosra, és ez Egyesült Államokban és Japánban sem nyilvánvaló – márpedig ezekbe az országokba érkezik a kínai export 45 százaléka.

Közép- és hosszabb távon a kínai fogyasztás remélt növekedése lehet a keresletbővülés első számú forrása. Ez a növekedés azonban nincs megalapozva, mivel a fogyasztás szempontjából létfontosságú társadalombiztosítási rendszer kiépítése viszonylag lassan halad, a kínai rendszer logikája alapján pedig nem biztos, hogy lehetségesek olyan, háztartásokat célzó pénzügyi transzferek, amilyenekre Brazíliában és Mexikóban is láttunk példát.

De ha a kínai gazdaság növekedése gyors marad, akkor sem valószínű, hogy a szegénység visszaszorításában tartható az elmúlt 20 évben látott ütem. Az ok egyszerű: a 400 millió emberből, aki 2008-ban mindössze 2 dollárt keresett naponta, lehet, hogy már „csak” 300 millióan maradtak. A kínai lakosság növekedésének üteme pedig már most közel van a nullához, és még 2025 előtt negatívvá válik.

Ez a trend más hatást gyakorol majd a gabonafélék és a szója iránti keresletre, mint azon termékekére, amelyek – mint a jobb minőségű fehérjéket tartalmazó élelmiszerek, a fémek vagy az olaj – szorosabb kapcsolatban állnak a magas jövedelemmel. Az utóbbiak tekintetében Kína továbbra is döntő szerepet játszhat.

Ez az oka, hogy az élelmiszerárak középtávú szinten tartása érdekében más országoknak, illetve régióknak is az elmúlt két évtized Kínájához hasonló ütemben kellene visszaszorítaniuk a szegénységet. Erre Fekete-Afrika és India lehet a legjobb jelölt: 2008-ban 1,4 millióan éltek itt a szegénységi küszöb alatt, és a két régió adta a globális populációnövekedés 60 százalékát. Vajon képes-e a két régió, amelynek gazdasága az elmúlt évtizedben 7,3, illetve 5 százalékos átlagos éves ütemben bővült, átvenni a Kína által az elmúlt években játszott szerepet? Elég valószínűtlen; enélkül azonban nehéz elképzelni, mitől maradhatnának magasan az árupiaci termékek – mindenekelőtt az élelmiszerek – árai a következő két évtizedben. Ha így van, akkor azoknak az országoknak, amelyek a jelenlegi felfutásból nem kovácsoltak előnyt, kevesebb idejük marad, hogy megalapozzák a fenntartható növekedést.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org