Még nem biztos

A hazai közállapotok ismerői egyetértenek abban, hogy az Országgyűlés helyesen járt el, amikor tavaly novemberben törvényt fogadott el a pénzügyi jogok biztosáról. Régóta igény volt már egy elfogulatlan szakértőre, aki enyhíteni tudja a pénzügyi kultúra hiányosságainak következményeit: mérsékli az ésszerűtlen fogyasztói döntések számát, ösztönöz a tisztességtelen szerződéses kikötések kijavítására. A 2012. évi CLXXXVI. törvény mindazonáltal komoly hendikeppel indult, mivel „valódi” – kizárólag a parlamentnek felelős – ombudsman helyett olyan tisztség bevezetéséről rendelkezett, ahol a pénzügyi biztos mozgásterét a nemzetgazdasági miniszter jelöli ki. Az erről szóló rendelet hiába hangsúlyozza, hogy a biztos feladatai végrehajtása során független – „nem kérhet és nem fogadhat el utasítást a Kormánytól, a Kormány tagjaitól” –, ha működésének részletszabályai az illetékes minisztérium szervezeti és működési szabályzatában olvashatók.

A frissen kinevezett ombudsman nyilatkozatai nem segítenek eloszlatni a szakértői félelmeket. Figyelmen kívül hagyja ugyanis, hogy a fogyasztói jogok védelmével összefüggő hatáskörét a törvényhozó konkrét ügyek kivizsgálásához köti. Akkor járhat el, ha megítélése szerint a fogyasztó „védett jogait” sérelem érte, vagy annak közvetlen veszélye áll fenn. A pénzügyi biztos az egyedi esetekben lefolytatott eljárása nyomán csakis azt követően alakíthatja ki végső álláspontját (készítheti el jelentését, ajánlását), hogy az érintett fogyasztó mellett kikérte annak a pénzügyi szolgáltatónak is a véleményét, akinek döntése (magatartása, mulasztása) a vizsgálat megindítására okot adott. A biztos azonban – legalábbis a híradások szerint – a jogszabályi gondolatmenetet a „talpáról a fejére állította”, és már a vizsgálatokat megelőzően levonta a következtetéseket, így pl. azt, hogy a „devizahitelek hibás termékek, típushibákat tartalmaznak, és ez alapján lehet pereket kezdeményezni”. Nyilvánvaló, hogy a pénzügyi jogok biztosának nem az a feladata, hogy a hitelnyújtó pénzügyi intézményekkel szemben polgári perek indítására szólítsa fel a gazdasági válság miatt gyakran önhibájukon kívül súlyos helyzetbe került adósokat. Épp ellenkezőleg: teendője mindenekelőtt a fogyasztói sérelmek bekövetkezésének a megelőzése, vagy amennyiben az adós és hitelezője között már kialakult a vita a szerződéses kötelezettségek teljesítéséről, úgy a perelhárító javaslatok kidolgozása. Csak ennek sikertelensége esetén fogalmazhat meg az ombudsman olyan ajánlást, amely nem valamennyi érintett egyetértésén alapul.

Kockázatosnak tartom a pénzügyi biztosnak azt a kijelentését is, amely a bankokat önmérséklet tanúsítására (jelzálogjoguk érvényesítésének felfüggesztésére) szólítja fel mindaddig, amíg az úgynevezett „devizahitelekkel” kapcsolatos perek le nem zárulnak. A nyilatkozat nem vesz tudomást arról, hogy mivel az elmúlt évtizedben értékesített banki termékek – az üzleti verseny és a sűrűn módosított szabályrendszer hatására – igen változatosak voltak, erényeik és esetleges hibáik sem összegezhetők egyetlen, elmarasztaló tartalmú mondatban. Arra pedig jelenleg is mód van, hogy az adós a bíróságtól olyan „ideiglenes intézkedést” kérjen, amely megakadályozza, hogy őt a jogvita végleges elbírálásáig (pl. ingatlana elárverezése folytán) helyrehozhatatlan kár érje. Kérdéses az is, hogy a tranzakciós illeték ügyfelekre való áthárítása kapcsán a pénzügyi biztos kifogásolhatja-e, ha az állam bevételszerző törekvésének – a piac törvényszerűségeiből következő – kedvezőtlen, továbbgyűrűző hatása lesz? Feladata-e továbbá, hogy a kormányzati kommunikációt erősíteni látszó vizsgálatokat kezdeményezzen? Amíg a pénzügyi biztos ezekre a kérdésekre nem ad megnyugtató választ, az Országgyűlés őszi döntése is csak fenntartásokkal dicsérhető.