Mellár: A kormányzati gazdaságpolitika elvétette a sorrendet

Az unortodox megoldások alkalmazásáról elhíresült miniszter a jegybankra vonatkozó elképzeléseivel nem feltétlenül lépte át a mainstream közgazdaságtan Rubiconját, hiszen az újklasszikus-újkeynesi konszenzus által meghatározott fősodor-elmélet nem zárja ki a gazdaság monetáris eszközökkel való élénkítésének lehetőségét. A nemzetközi monetáris politikai gyakorlat még ennél is továbbment, hiszen az amerikai jegybank már évek óta, az EU központi bankja pedig az elmúlt évtől kezdődően aktívan vesz részt a válság enyhítésében és a gazdaság élénkítésében. A kérdés tehát a mi esetünkben nem elvi-akadémiai, hanem nagyon is földhöz ragadtan gyakorlati: vajon lehet-e monetáris eszközökkel elősegíteni a gazdasági növekedést a mai magyar gazdaságban? A mainstream nyelvén megfogalmazva a dilemmát: a monetáris élénkítés következtében vajon a „keynesi” vagy a „nem-keynesi” hatások lesznek-e erőteljesebbek?

A monetáris politika alapvetően a keresleti oldalon (a keynesi hatások révén) tudja kifejteni hatását. A kamatláb csökkentése, a hitelezés feltételeinek javítása révén ösztönözheti a magánberuházásokat. A jegybank a másodlagos piacokon való aktívabb részvétel révén megkönnyítheti az államadósság finanszírozását és a költségvetés pénzhez jutását. Továbbá, hathatósan segíthet a gazdasági szereplők (beleértve az államot is) felhalmozott adósságainak leépítésében. Kellő körültekintéssel alkalmazva ezek az eszközök számottevően növelhetik az aggregált keresletet. Érdemes azonban hozzátenni, hogy sokkal erőteljesebben a kormányzati keresletet és a háztartások keresletét, mint a beruházási keresletet, amely a kamatláb mellett igen erőteljesen függ a jövőbeli kilátásoktól és a biztonságtól.

Sikeres keresletbővülés esetén (amelyre már csak azért is számítani lehet, mert jövő tavasszal választások lesznek) azonban a következő kérdés az, hogy vajon az aggregált kínálat miként reagál erre. Mivel a hazai vállalkozások nagy többsége gyenge versenyképességű és merev kínálati szerkezettel rendelkezik, ezért a kereslet bővüléséből elsősorban a külföldi tulajdontöbbségű vállalkozások, illetve az import fog majd profitálni. Vagyis jó esetben a GDP némiképpen növekszik, de ezzel párhuzamosan romlani fog a folyó fizetési mérleg is, viszont a GNDI (a felhasználható jövedelem) érdemi bővülésére rövid távon semmiképpen sem lehet számítani.

A keresletélénkítéssel párhuzamosan viszont felerősödhetnek a negatív nem keynesi hatások: emelkedhet az infláció, a forint árfolyama egyre ingatagabbá válhat, az államháztartási hiány túllépheti a 3 százalékos korlátot, az adósságállomány csökkenése pedig megállhat. Ezek a nem kívánatos mellékhatások viszont tovább gyengíthetik a termelési oldal amúgy is erőtlen alkalmazkodását. Sőt a keresleti oldalra is negatív hatást gyakorolhatnak, elsősorban a magánkeresletek elbátortalanodása miatt.

De vajon szükségszerű-e minden esetben, hogy a negatív hatások felülírják a pozitívokat? Általában tekintve a végkimenet többesélyes, és a pozitív forgatókönyveknek is van létjogosultsága. A mi esetünkben az a legfőbb probléma, hogy a kormányzati gazdaságpolitika elvétette a sorrendet, és ezért reálisan nem számíthatunk fordulatra. Ugyanis először kellett volna megreformálni a kínálati oldalt, a termelés szerkezetét radikálisan átszabni, kialakítani a termelési együttműködések hatékony rendszereit, s csak ezután belefogni a kereslet élénkítésébe.

A kínálati oldal átalakítása nélkül viszont marad a régi, jól megszokott „húzd-meg-ereszd-meg” politika.