Miért most és miért így?

Pánikol az egészségügy: mi lesz, ha a 6-7 ezer érintettre nem találják meg időben a megoldást, s nyugdíjba kényszerülnek már a jövő hónaptól? De ha csak néhány százan, az is baj lenne. Ez nem fordulhat elő – hangzik a megnyugtató mondat. Az illetékes államtitkár így érvel: „ez nem egy kényszernyugdíjazási viadal, hanem egy lehetőség arra, hogy megfogalmazzák: a nemzeti egészségügyi szolgálatban hány emberrel tudják ellátni a betegeket.” Igaza lehet. A kérdés csupán az, miért nem előbb tették ezt? Miért most, és miért így? Fontos a helyzetfelmérés, hogy mi lenne az ideális, s mi a megvalósítható itt és most. A szervezett formában beadott, de mégiscsak egyedi elbírálásra épülő módszer nem látszik egy átgondolt stratégia részének, és nem is mondható távlatos megoldásnak.

De nemcsak az egészségügyről van szó. Akadnak más szakmák is – például a szakképzésben –, ahol jócskán nyugdíjkorhatáron felüli „szakik” oktatják a gyakorlati tudnivalókat. Ha ők nincsenek, egy-egy szakmában képzés sincs. Talán túlzás ez a vélemény is. Ám az már nem, hogy derült égből villámcsapásként léptek hatályba a közszférára vonatkozó egységes, azonnal alkalmazandó nyugdíjszabályok. Talán a létszámcsökkentés e hirtelen jött szigorúság magyarázata. Ebben lenne ráció, merthogy a közszférában Magyarországon többen dolgoznak, mint arányaiban a fejlettebb országokban. Jó, de hol dolgoznak többen? Hol van az átfogó elemzés, nyilvánosan hozzáférhető kimutatás, amely alapján e gyors kényszernyugdíjazás ésszerűnek mondható? Érthető törekvés lenne, ha a fiatalok munkanélküliségét akarná így csökkenteni a kormány, de ez se működik, ha a távozók helyébe nem lehet újakat felvenni.

A nyugdíj-hírdömping másik vezető eleme, hogy a közszférában nem lehet egyszerre nyugdíj és munkabér. Ha már dolgozhat a nyugdíjas, akkor választania kell: vagy egyik, vagy másik. Jogilag ez nincs rendben, mert a nyugdíj az elmúlt évtizedek munkája utáni járadék, a munkabér pedig a pillanatnyi munka utáni ellenérték. Viszont ennél nagyobb gond, hogy akad olyan miniszter, aki felveszi a nyugdíját és a fizetését is. Jogilag helyesen. De erkölcsileg?!

Az ilyen gyakorlat a hitelességet erodálja, s lazítja az amúgy sem túl erős jogkövető magatartást.

S itt van az újabb „gumicsont”, a 13. nyugdíj ötlete, amely az első hírek után egyszeri év végi úgynevezett kompenzációvá szelídült. Érthetően. Ha valóban nyugdíj lenne, akkor azt jövőre, s azután is fizetni kellene. A növekvő számú nyugdíjas miatt egyre nagyobb összeget tenne ki ez a tétel. Ha meg csak egyszeri akció, akkor legfeljebb egyszeri kiadási tétel a sok extra adóval egyenesbe hozott költségvetésben. Ennyit talán még meg is érhet több mint kétmillió nyugdíjas jóindulatának megszerzése a választások előtti évben. Ráadásul nem pénzben, hanem Erzsébet utalványra vagy Szép-kártyára érkezne az összeg, vagyis garantálva lenne a hazai elköltés, ami lendítene valamennyit a csökkenő fogyasztáson, meg ráadásul nem is egyszerre terhelné a költségvetést.

A „húzd meg, ereszd meg” gyakorlat nem ritka a magyar politikában. Választásokhoz közeledve egyre gyakrabban leszünk tanúi a kormány nagylelkűségének. Így volt ez a múltban is. A jelek szerint most is ez a helyzet. Csak hogy most még itt a válság. Az ipar teljesítménye a legrosszabb várakozásokat is alulmúlja, a beruházások befagytak. Közben pedig a minimálbérek több mint öt százalékkal emelkednek. Sok szakmában úgy, hogy a kormány adja a kiegészítést. A vállalatok nem képesek erre. De az egész magyar gazdaság teljesítménye se alakul túl biztatóan. Jó esetben nulla fölé kerülhet a növekedés, de egy egész százalékot senki sem jósol. Stagnálást annál többen. Adakozni? Ilyenkor?! Talán mégiscsak hírlapi kacsáról van szó, s nem ilyen irányú kormányzati szándékról. Mindenkinek ez lenne a legjobb.