Nem a méret a lényeg

Néhány hete fehér füst szállt fel a bankunió képzeletbeli szülőházának kéményéből, a kontinentális föderalisták legnagyobb örömére. Európa vezető politikusai a közös célok mentén mutattak progressziót – nem először és talán nem is utoljára. A bankunió gyakorlati működésének kicsit sem egyszerű feladata mellett megjelölték a bevallottan még keményebb diónak számító európai betétbiztosítási, illetve bankszanálási problémakör megoldásának határidejét.

Napokkal a bankuniós bejelentés előtt létrejött ugyanakkor egy kevésbé politikai, s talán emiatt idehaza is kisebb figyelmet kapott, ám annál előremutatóbb szakmai összefogás. A többek között pénzpiaci felügyeleti és pénzügyi stabilitási feladatokat is ellátó amerikai Szövetségi Betétbiztosítási Társaság (FDIC), valamint a Bank of England közös dokumentumban hozta nyilvánosságra, milyen elvek mentén képzelik el akár a világ legnagyobb bankjainak szanálását is. 28 ilyen szervezetből 12 rendelkezik székhellyel egyik vagy másik országban, meglehetősen érintve érzik tehát magukat.

A válság kezdeti időszakára jellemző „too big to fail” attitűdből fakadó kormányzati bankszanálásokat követően az óceán mindkét oldalán viszonylag gyorsan kimondták: közpénzből nem kívánnak többé bankokat menteni. Akkor sem, ha azok nagyok, netán a legnagyobbak, globálisan is rendszerkockázati méretűek. Anglia a Northern Rock után jutott hasonló következtetésre és megalkotta majd életbe léptette saját bankhelyreállítási és -szanálási tervét, melyet biztos, ami biztos alapon a négy legnagyobb piaci szereplőn le is teszteltek.

A dokumentum az EU és a kontinentális bankok tulajdonosai számára egyaránt üzenetértékű. Mondandója röviden: ha hagytad megnőni és bajba kerülni bankodat, magadra vess. Más szóval, a piac oldja meg piaci eszközökkel a problémáit. A „not too big to fail” gondolatnak drákói eszközökkel terveznek érvényt szerezni akár a legnagyobb pénzügyi holding társaságok esetében is. A szakadék felé tartó bank ajtaján hívatlanul belépve a bankszanálási hatóság mindenekelőtt leválthatja a bank vezetését. Közérdekre való hivatkozással felfüggesztik a részvényesek tulajdonhoz fűződő jogait (a jog védőinek és a kapitalizmus híveinek legnagyobb bánatra), a kötvények egy részét leírnák, más részét tőkévé kovertálnák (bail-in). Szükség esetén további üzletágakat, vagy leányvállalatokat építenek le, vagy adnak el, módosítják a bank működési modelljét, új üzleti és marketing terveket dolgoznak ki, folyamatosan üzletmenet-folytonossági szemléletet érvényesítenek.

Mindezt annak érdekében, hogy a bajban lévő nagybank elkerülje a szakadékot és mindazt, ami ezzel jár: a betétbiztosító a mindenki számára legdrágább megoldásnak számító betétesi kifizetést, az ügyfelek a megszűnő bankkal járó kellemetlen következményeket, a piac a bankcsőd híre okozta sokkot, a többi bank a betétbiztosító esetleges újrafeltőkésítését, az ország netán a kockázati besorolását és gazdasági teljesítményét is érintő nem kívánt eseményt. Igazi fogyasztó (ez esetben betétes, valamint adófizető-)védelmi hozzáállás. Ez persze eddig is jellemezte Amerikát, szemben az inkább a bankokat, mintsem annak betéteseit védő európai gondolkodással. A 2007-2010-es időszakból tanuló és saját piacán megoldásokkal is előálló Anglia révén ugyanakkor ez a gondolkodás az EU-s viták során is megjelenik.

Az uniós bankok eszközei közel 350 százalékkal haladják meg az uniós országok nemzeti GDP-jének összegét, az USA-ban ez az érték csupán 80 százalék körüli. A központi költségvetéssel kacérkodó Európa számára az FDIC-BoE közös, adófizetői pénzeket is kímélő, legnagyobb piaci szereplőkre alkotott bankszanálási stratégiája tanulságokat hordozó példa lehet.