Nincs ok ünneplésre

Nem vitatható a történelmi jelentősége annak, hogy a pénzügyi felügyelet legalább részlegesen államok feletti szintre emelkedett. Az EU kormányai azonban egy ellentmondásos tervezetről jutottak kompromisszumra, amely alig tudhat hozzájárulni ahhoz, hogy az unió pénzügyi rendszere stabilabb és integráltabb legyen. Ez annál is inkább sajnálatos, hogy – elméletben legalábbis – a bankunió az EU legjobb válasza lehetett volna a válság által támasztott kihívásokra.

A létrejött megállapodásnak öt gyenge pontját azonosíthatjuk. Az első az EU-szintű felügyelet hatályával kapcsolatos. Az Európai Központi Bank (EKB) által gyakorolt uniós felügyelet alá tartoznak azok a – tagállamokban működő – bankok, amelyeknek (i) mérlegfőösszege meghaladja a 30 milliárd eurót vagy (ii) azon ország GDP-jének a 20 százalékát, amelyben működnek, vagy (iii) a szóban forgó ország három legnagyobb bankja között vannak, vagy (iv) amelyekkel kapcsolatban az EKB indokoltnak látja az uniós felügyeletet. Az utóbbi kikötés miatt az EKB-nak folyamatos vitát kell majd folytatnia a nemzeti hatóságokkal a felelősség megállapítása ügyében.

Másodszor, az egész bankunió-projektbe alapvető tervezési hiba csúszott: a tagországok anélkül állapodtak meg uniós szintű felügyelet felállításában, hogy előrelépés történt volna az államok felett működő válságkezelés eszközei ügyében. Az EU vezetői, úgy tűnik, egy tagállamok felett álló szervezet létrehozását tartják szem előtt, amelynek része egy – bankok által finanszírozott – bankkonszolidációs alap is. Egy hatékony bankfelügyelethez azonban teljes körű válságkezelési keretrendszer is szükséges, amely magába foglalja a pénzügyi biztosítékok rendszerét is. Ezzel a ténnyel sok uniós tagállam – köztük Németország – nem akarja szembesíteni a választóit. Ez nem csupán a bankfelügyeletről szóló jövőbeli megállapodásokat teszi hiányossá, de azt is mutatja, hogy egyelőre nem értik a bankunió létrehozásának egyik fő tényezőjét: az állam-bank kapcsolatrendszerekbe nem lehet beavatkozni határokon átnyúló transzferek nélkül.

Harmadszor, Németország sikerként állítja be a döntéshozatal ügyében létrejött kompromisszumot, amelynek értelmében világosan elválik egymástól az EKB monetáris és felügyeleti funkciója, és nem sérül az EKB függetlensége. A megállapodás ezzel szemben azt kódolja, hogy a döntéseket addig halasztják majd, amíg zátonyra nem futnak a felügyeleti tanács, a kormányzótanács és a választottbíróság között.

Negyedszer: azzal, hogy az Európai Bankfelügyelet (EBA) döntéshozatali mechanizmusában kettős többségi feltételt szabtak, az EU vezetői bénaságra kárhoztatták az intézményt. A bankunióból kimaradó tagállamok ugyanis – mindenekelőtt az Egyesült Királyság – aránytalan mértékű befolyásra tesznek szert, és minden javaslat ellen jogukban áll vétót emelni. Annak esélye, hogy megszülessen az EBA egységes működési szabályzata, meglehetősen csekély.

Ötödször, az iméntivel összefüggésben: az EU vezetői nem határozták meg a jogi kereteket a bankfelügyelet mindennapos működéséhez. Az EU-szintű felügyelethez egységes működési szabályzat szükséges, márpedig ilyen nem létezik! Amíg a tőkemegfelelésre vonatkozó kikötések az egyes tagállamokban különböznek, az EKB-nak a felügyelete alá vont bankokra különböző szabályokat kell alkalmaznia.

Összefoglalva: az EU vezetői előbb a bankunió gyors felállítására, majd annak körültekintő megvalósítására tettek ígéretet. Végül egyiket sem teljesítették. Csak abban reménykedhetünk, hogy az Európai Parlament erősebb összhangot teremt majd a részek között.
www.dbresearch.de