Sinn: Amíg a varázsreceptekhez ragaszkodnak, a válság velünk marad

Az Európai Központi Bank sikeresen nyugtatta meg a piacokat az eurózóna-állampapírok korlátlan vásárlásának ígéretével, mivel sikerült meggyőznie a kötvénytulajdonosokat arról, hogy a közös pénzt használó blokk még egészséges gazdaságainak adófizetői és nyugdíjasai – amennyiben szükséges – átvállalják a terheket. Bár az EKB a megvalósítás mikéntjét nem részletezte, az elkötelezettség erősítette a befektetési hajlandóságot, csökkentette a kamatspreadeket és a válság által sújtott gazdaságok finanszírozásának költségét.

Az EKB által biztosított haladék ideális lehetőséget kínál a reformokra. Antonisz Szamarasz görög miniszterelnöknek ehhez előbb meg kell győznie honfitársait arról, hogy komolyan gondolja valamennyit. Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök és Vitor Gaspar portugál pénzügyminiszter tervei szintén nagyobb támogatást érdemelnek. Csak reménykedhetünk abban, hogy Olaszország ügyvivő kormányfője, Mario Monti indul a következő választáson. Ezek a vezetők ugyanis felismerték, mit kell tenniük.

Franciaország viszont mintha nem értené az idők szavát. Francois Hollande elnök az ország problémáit növekedési programokkal akarja megoldani. De amikor a politikusok „növekedést” emelgetnek, mindig „hitelre” gondolnak. Márpedig a hitel az utolsó dolog, amire Franciaországnak szüksége van. Az ország GDP-arányos államadóssága már most 90 százalék körül jár, és 2013 végére akkor is eléri a 93 százalékot, ha a költségvetési deficit nem haladja meg a 3,5 százalékot. A kormányzati bevételek a GDP 56 százalékára rúgnak, ami az eurózónában a legmagasabb, a fejlett ipari országok között pedig a második legmagasabb mutató.

Az országot nem csupán színészek – köztük Gerard Depardieu – hagyják el a magas adó miatt, de menekül az ipar is. Az egykor büszke autógyártók jelenleg a túlélésért küzdenek. A francia feldolgozóipar a GDP 9 százalékára zsugorodott; ez az arány még Egyesült Királyságban is nagyobb (10 százalék), Németországban pedig több mint kétszer ekkora (20 százalék). A folyó fizetési mérleg hiánya nő, a munkanélküliség soha nem látott szintre emelkedett.

Franciaország alapvető problémája ugyanaz, mint a válság által sújtott többi országé: az euró bevezetését követő időszak olcsó hitelei inflációs buborékot idéztek elő, ami lerontotta a versenyképességet. A Goldman Sachs számítása szerint Franciaországnak 20 százalékkal kellene olcsóbbá válnia ahhoz, hogy fenntartható módon finanszírozni tudja adósságát. Nagyjából ugyanez áll Spanyolországra is, Olaszországnak 10-15 százalékkal, Görögországnak és Portugáliának rendre 30, illetve 35 százalékkal kellene csökkentenie árait. Az OECD vásárlóerőparitás-statisztikái hasonló képet festenek: ezek szerint Görögországnak 39 százalékkal, Portugáliának pedig 32 százalékkal kellene leértékelődnie, hogy elérje a jelenlegi török árak szintjét. Mindezidáig semmi sem történt ennek érdekében, sőt: némelyik bajba jutott országban az infláció szintje jelenleg is magasabb, mint kereskedelmi partnereinek rátája.

Az eurózóna politikusai hajlanak arra, hogy elhiggyék: a versenyképesség reformokkal, infrastruktúra-projektekkel és a termelékenység javításával anélkül is visszanyerhető, hogy az árak csökkennének. Ez tévedés: a szóban forgó lépések ugyanis csak annyiban javítják a versenyképességet, amennyiben a versenytársakéhoz viszonyítva csökkentik a belső árakat. Amíg a versenytársak ugyanazt a devizát használják, a belső árak relatív szintje csak két úton csökkenhet: defláció, vagy a kereskedelmi partnerekénél kisebb infláció révén. Mindez sem könnyen, sem társadalmi feszültség nélkül nem érhető el.

Ahhoz tehát, hogy egy ország olcsóbbá váljon, az inflációnak a versenytársak szintje alatt kell maradnia – ennek ára azonban gazdasági válság, ami annál tovább tart, minél erősebben védik a szakszervezetek a bérek jelenlegi szintjét, és minél lassabban nő a termelékenység. Spanyolországnak és Franciaországnak a versenyképesség visszanyeréséhez 10 évre lenne szüksége, amennyiben az éves infláció 2 százalékponttal marad a versenytársakéi alatt. Olaszországban ez az időszak rövidebb, Görögországban és Portugáliában viszont lényegesen hosszabb – talán túlságosan hosszú.

Olaszország, Spanyolország és Franciaország tehát belátható időn belül visszanyerheti versenyképességét az eurózónában. Németország az eurózóna-beli kereskedelmi partnereihez képest 1995, az euróbevezetés bejelentésének éve és 2008, a globális pénzügyi válság kirobbanása között 22 százalékkal csökkentette az árait. Tíz évvel ezelőtt Németország az volt, ami Franciaország manapság: Európa beteg embere. A megtakarítások nagy részét külföldön fektették be, a hazai nettó befektetések aránya az OECD-tagállamok között a legkisebb volt. Miután fokozódott a nyomás, Gerhard Schröder szociáldemokrata kormánya 2003-ban úgy döntött, hogy németek millióit fosztja meg munkanélküliségi biztosításuk második pillérétől, amivel előmozdította a kiskeresetű szektor létrejöttét, és – ennek eredményeként – csökkentette az inflációt.

Egyelőre semmi jele annak, hogy a válság által sújtott országok – mindenekelőtt Franciaország – a keserű pirula mellett döntenének. Amíg a varázsreceptjeikhez ragaszkodnak, az euróválság velünk marad.

Copyright: Project Syndicate, 2012
www.project-syndicate.org