A következő társadalmi szerződés

A foglalkoztatás helyzetét számtalan probléma nehezíti. Európában, az Egyesült Államokban és Japánban a legfontosabb tényező a 2008-ban elkezdődött válság miatti gyenge kereslet. A munkaerőpiacnak azonban a hosszabb távú strukturális problémákkal is meg kell küzdenie.

A legnagyobb súlyú tényező az, hogy a globalizáció miatt a komparatív előnyök folyamatosan eltolódnak, aminek következtében a foglalkoztatás súlyos kihívással szembesül: az új tevékenységek körében létrejövő állások nem feltétlenül képesek kompenzálni az elveszített régi munkahelyeket. A legtöbb új állás betöltéséhez másféle szakértelem szükséges, így azoknak, akik a halódó iparágakban elveszítik állásukat, alig van reményük arra, hogy másikat találjanak.

Emellett a technológiai fejlődés is egyre inkább a „munkamegtakarítás” irányába halad, az autógyárak futószalagjaitól a szupermarketekig számítógépek és robotok veszik át a feladatokat az emberektől. A kiszámíthatatlan makrogazdasági kilátások miatt sok cég vonakodik a munkaerő-felvételtől, így a fiatalok körében világszerte nő a munkanélküliség.

Ezzel párhuzamosan a fejlett társadalmakban az öregedés – és az idősek egészségügyi ellátásának költsége – támasztja fiskális szempontból a legnagyobb kihívást. Ennek az évszázadnak a közepére a 60 évesek várható élettartama 10 évvel hosszabb lesz, mint amekkora a második világháború utáni években, a jelenlegi nyugdíjkorhatárok rögzítésének idején volt.

Nem valószínű, hogy a jelenlegi rendszerek kismértékű változtatása elegendő lesz ahhoz, hogy megnyugtató választ adjunk a technológiai kihívásokra, csökkentsük a társadalmi feszültségeket, enyhítsük a fiatalok félelmeit és mérsékeljük a költségvetés terheit. A munka, a szakképzés, a nyugdíjazás és a szabadidő koncepciójának radikális újragondolása szükséges, az átfogó reformot pedig néhány alapelv köré kell rendezni.

A szakképzésnek és a továbbképzésnek egy életen át tartó folyamatnak kell lennie, amely az iskolai alapoktatással kezdődik, és folytatódik a munka melletti továbbképzésekkel és – az élet különböző pontjaiban – a teljes idejű tanulás időszakaival. A fiatalok elhelyezkedését segítő programoknak általánossá kell válniuk, a munkába lépők után az első egy vagy két évben nem kellene társadalombiztosítási hozzájárulást fizetni.

A nyugdíjba vonulásnak fokozatosnak kell lennie. Az ember, amíg elér 50-es éveibe, évente 1800–2000 órát képes dolgozni, 60-as évei elején 1300–1500 órát, 70-hez közeledve pedig 500–1000 órát. Így például egy kórházi ápolónő vagy egy középiskolai tanár heti 5 napot dolgozhatna 50-es évei végéig, négy napot 62 éves koráig, 3 napot 65 éves koráig és esetleg heti 2 napot, amíg be nem tölti 70. évét.

A foglalkoztatók és az alkalmazottak ennek a fajta rugalmasságnak a részleteiről tárgyalásokon egyezhetnek meg, de a kormányoknak bátorítani és – például változó társadalombiztosítási és jövedelemadó-rendszerrel – anyagilag is támogatnia kell a folyamatot. A gyermekszületéskor a szülőknek adható szabadság időtartamát, ahol rövid (mint például az USA-ban), növelni kell.

A közpolitikának bátorítania kell az egyéni választást. Például egy dolgozónak 10 évente lehetőséget kell adni egy éves tanulásra, amelyet egyharmad részben a munkaadó, egyharmad részben az állam, egyharmad részben pedig ő maga finanszírozna (az arányok jövedelmi kategóriánként változhatnak).

Az általános cél egy olyan társadalom, amelyben – amennyiben egészségük engedi – a polgárok 70 éves korukig dolgoznak és fizetnek adót, méghozzá rugalmas, az egyéni körülményeket figyelembe vevő rendszerben. A fokozatos és rugalmas nyugdíjazás sok esetben nem csupán a munkáltatóknak és a kormányoknak, de maguknak a dolgozóknak is kedvező lehet, hiszen gyakran a részleges alkalmazás is a személyes elégedettség forrása, és érzelmileg gazdagítja a társadalmi kapcsolatokat.

A Gallup World Poll adatai alapján két, a washingtoni Brookings Institutionban dolgozó kollégám, Carol Graham és Milena Nikolova megállapította, hogy a népesség legboldogabb csoportját azok képezik, akik saját elhatározásukból részmunkaidőben dolgoznak. A munkával töltött több évért cserébe a polgároknak egész életük folyamán több szabadidejük lenne, és több időt fordíthatnának önmaguk képzésére, aminek eredményeképpen termelékenyebbé és elégedettebbé válhatnak.

A 21. század első felének társadalmi szerződése csak olyan lehet, amely figyelembe veszi a fiskális lehetőségeket, teret nyit az individuális választás előtt, az erős társadalmi szolidaritásra épül, és védelmet nyújt a személyes körülményekből, illetve a volatilis gazdaságból eredő sokkhatásokkal szemben. Sok ország tett már lépéseket ebben az irányban, de ezek a lépések messze nem elég erőteljesek. Az oktatás, a munka, a nyugdíjrendszer és a szabadidő átfogó, forradalmi átalakítására van szükség.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org