Andor: a baj okozója a valutaunió félkész jellege

Ezeken a tanácskozásokon a résztvevők támogatásukról biztosították mindazokat a kezdeményezéseket, amelyeket az Európai Bizottságban az elmúlt években kidolgoztunk. Most már a végrehajtáson van a hangsúly, és az ehhez szükséges pénzügyi csomagok összeállításán. Látni kell azonban, hogy az ifjúsági munkanélküliség csak a jéghegy csúcsa: olyan átfogóbb gazdasági problémák terméke, amelyek könnyen és maguktól nem múlnak el.

Számos EU-tagország a W-alakú recesszióban van, mivel az eurózóna modellválságából még mindig nem indultunk el kifelé. A fiskális konszolidáció és a bérkiigazítás önmagában nem oldja meg ezt a problémát. A koordinált munkaerőpiaci reformok önmagukban szintén nem elégségesek a kilábaláshoz.

Ma már bizonyított, hogy az Európán belüli növekvő divergencia és fragmentáció fő okozója a valutaunió félkész jellege. Emiatt pedig számos tényező van működésben, amely a fellendülés ellen hat: az egyoldalú valutaleértékelés lehetetlensége a deficitországokban, a szűkös fiskális mozgástér, a monetáris politika körüli ambivalencia, valamint a fiskális unió szükségességével kapcsolatos véleménykülönbségek.

A bankunió csak nagyon lassan halad a megvalósulás felé. Fontos megállapodás született ugyan a Tanácsban a bankszabályozásról, a Bizottság azonban csak most fogadta el a bankszanálási mechanizmus koncepcióját. Ami pedig a bankok feltőkésítését illeti, az ESM ehhez csak korlátozottan fog hozzájárulni, ez is világos most már.

Mindezek miatt a Tanács új, litván elnökségének egyik legfontosabb feladata lesz a Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) reformjának folytatása, az októberi és decemberi csúcstalálkozók napirendjének előkészítése. Ez magába foglalja az EMU szociális dimenziójának kérdéseit is. Alaposan meg kell vizsgálni azokat a gazdasági, szociális és munkaerő-piaci egyensúlytalanságokat, amelyek az eurózónában kialakultak. Fel kell tárni ezek átgyűrűző hatásait, amelyek elkerülhetetlenné teszik, hogy ne csak országonként, hanem a tömb egészében vizsgáljuk őket. Meg kell állapodni arról, hogy milyen formában kövessük nyomon közösen a foglalkoztatási és szociális problémákat tükröző fő indikátorokat.

A vitának ki kell terjednie az automatikus stabilizátorok kérdésére is. Hiszen az eurózóna válsága a periféria országaiban meggyengítette, sőt helyenként ellehetetlenítette azokat a régóta működő stabilizátorokat, amelyek válságok idején a bevételek és kiadások oldalán alkalmazkodva segítették a rászorulók támogatását a társadalomban és a vásárlóerő fenntartását a gazdaságban. Meg kell vizsgálni, milyen mértékben lehetséges ezek helyreállítása a tagállamokon belül, vagy esetleg részben az EMU szintjén (például a munkanélküli biztosítás részleges összevonásával).

Az, hogy az EMU szociális dimenziójáról beszélünk, kissé megtévesztő. Hiszen a stabilizátorok működése, a növekedési potenciál kiegyenlítése legalább annyira gazdasági jellegű, mint szociális. Másrészt politikai kérdésről is szó van: a kiegyenlített növekedés, a jóléti rendszerek fenntarthatósága alapvetően befolyásolja a valutaunió legitimitását, társadalmi elfogadottságát – így hosszú távú stabilitását is.

Az a kollektív fellépés, amely most az ifjúsági munkanélküliség területén az EU-ban megfigyelhető, jó példával szolgál a jövőre nézve. A most formálódó, szorosabb szakpolitikai koordináció és a célzott fiskális beavatkozás nemcsak fájdalomcsillapításnak tekintendő, hanem a recesszióból való kilábalás modelljévé is válhat.