Látszat vagy valóság a lehangoló korrupciós kép?

A megkérdezettek 82 százaléka szerint „valamelyest vagy nagyon” befolyásolja a közjó rovására néhány cégcsoport az állam, illetve a kormányzat működését. Ez az arány Norvégiában 5 százalék, Csehországban 49 százalék, Szlovákiában 60 százalék. Ennél is megdöbbentőbb, hogy Magyarországon a megkérdezettek 99 százaléka mondta azt, hogy a közszféra korrupciója problémákat okoz.

Milyen ország az ilyen? – kérdezhetnék azok, akik nem ismerik ezt a tájat, és kérdezhetjük mi is, akik itt élünk, és így vélekedünk. Nagyon beteg, nagyon korrupt, vagy csak nagyon rosszul látja a történéseket? Azt is korrupciónak véljük, ami nem az? Irigyek vagyunk, ezért furcsálljuk, hogy az állami tenderek nagy százalékát Simicska Lajoshoz köthető cégek nyerik, már követhetetlen nagyságrendben? Bár nem pályáztunk trafikokért, de szóvá tesszük, hogy a nyertesek csapatán belül aránytalanul nagy a hatalom szereplőinek ismerősi, baráti, rokoni köre? Ugyanígy csodálkozunk, miért épül Felcsúton kétszer akkora befogadóképességű stadion, mint amennyi a város lakosainak száma?

És sorolhatnánk tovább a különös ügyeket, amelyeket józan ésszel nehéz megérteni és elfogadni. Ha valami homályos, zűrös, arról könnyen azt mondhatjuk, hogy az bizony a korrupció, a lefizetés, vagy az ilyen-olyan személyi összefonódások következménye. És ez az érzet az elmúlt két-három évben nem csökkent, hanem erősödött.

A hatalmon lévők könnyen tehetnének ezen érzet kialakulása, erősödése ellen. Nyilvánosság – ez az a kulcsszó, amely a mi korrupciós érzetünket jelenősen csökkenthetné. Elvileg, persze. Az sem zárható ki ugyanis, hogy a nyilvánosság olyan eseteket is elénk tárna, amelyekre még rémálmainkban sem gondolunk. Mert talán nem véletlen, hogy a közügyek – és ide kapcsolható minden olyan üzlet, pályázat, melyekhez állami pénz kapcsolódik – egyre titkosabbá válnak. Tehát ha a kormány tényleg korrupciómentes övezetet szeretne az országban (vagy legalább erre törekedne), csak rendeletet kellene alkotnia, vagy törvényt kezdeményeznie, esetleg ötödszörre is alaptörvényt módosíttatni, melyben kimondanák: közpénzekhez kapcsolódó ügyekben tilos a titkolózás. Egy ilyen rendszerben a verseny, a hatalom tisztasága felett őrködő szervezetek azonnal működésbe lépnének, ha valami gyanúsat látnának, és nem várnának arra, hogy a hatalom megengedje, hogy rendeltetésszerűen működjenek. Egy ilyen rendszerben az üzleti sikerek esélye is nőne.

Egy ilyen nyilvánosságpárti rendeletet azonnal ki lehetne adni. De ezen túlmenően is bizonyíthatná a hatalom, hogy minden gyanú fölött szeretné tudni tagjait. Itt van például a köznyelvben csak trafikmutyinak nevezett, sajátosan magyar történet. Az egész, úgy ahogy van, lehangoló. Azt is mondhatnánk, ordítóan korrupciógyanús az egész. Ha mégsem így lenne – ezt se zárjuk ki –, akkor például a miniszterelnök szólhatna: nehogy már visszaküldjék a vesztes pályázatokat az érintetteknek, mert ha a bíróság a nyilvánosság mellett dönt, nem tudják végrehajtani az ítéletet.

Sőt, nemhogy nem szabad visszaküldeni, de a TI-jelentés megrendítő hatása alatt azonnal, minden egyes részletét, minden egyes pályázatot nyilvánossá kell tenni. A nyertesek bizonyára nem bánnák, mert már nagyon zavarhatja őket a mutyizás gyanúja. A vesztesek meg pláne nyilvánosságot szeretnének.

Akkor hát? Mire vár a kormány? Miért hagyja, hogy az a közvélekedés alakuljon ki, hogy itt tényleg minden le volt zsírozva? Vagy a TI jelentés után inkább új tükröt rendel a kormány? Olyat, amelyben a hatalom makulátlan tisztának látszik? A valósággal meg csak törődjön a megkérdezetteknek az a 99 százaléka, aki szerint a közszféra korrupciója gondot okoz.