Német bankok a csúcson

Németország ellenzi az Európai Bizottság által ajánlott bankszanálási mechanizmust. A német kormány erkölcsi és politikai támogatást nyer azzal, hogy álláspontját az adófizetők védelmeként állítja be. Miért kellene a német hangyáknak fizetniük a dél-európai tücsköknek? Valójában Németország álláspontja egy trükk, amellyel saját versenykorlátozó viselkedését álcázza. A kormány ugyanis támogatja a német bankokat és az ipart, mindenki másnak – köztük a német adófizetőknek – a költségén.

Az európai közös piac a második világháború utáni európai politika legnagyobb sikere, nem csupán a gazdasági növekedésnek adott lendületet, de a kulturális kapcsolatokat is erősítette. Egy közös piachoz egyenlő feltételek szükségesek, az Európai Bizottság pedig az elmúlt években sokat tett azért, hogy ez több szektorban megvalósuljon.

Mindezidáig a döntő kivétel a bankszektor volt. A bankunió létrehozása így nem csupán a fiskális unió irányába tett első lépés, hanem a közös európai közös piac megteremtésének utolsó lépése is. Egy közös bankszanálási mechanizmus nélkül, amely egyenlővé tenné a feltételeket a kontinens valamennyi bankja számára, a közös piac befejezetlen projekt marad.

Elvben az Európai Unió bankokra vonatkozó jogszabályai minden tagállamban érvényesek. A gyakorlatban azonban – a legutóbbi időkig – az implementációt a nemzeti hatóságokra bízták, amelyek nagyon eltérő mércéket alkalmaznak. A legfontosabb, hogy az állami támogatást, amely minden más szektorban tilos, a bankszektorban engedélyezik – és nem csupán az olyan közvetlen támogatásokat, amikor például Németország több Landesbankot kimentett az amerikai subprime válság után, de a közvetett támogatásokat is. Némelyik francia bank kereskedői például nyíltan dicsekszenek azzal, hogy a francia kormány mögöttük áll, és soha nem hagy elbukni egyetlen bankot sem.

Sajnos nem német vagy francia problémáról van szó. Minden piaci szereplő tudja, hogy az uniós kormányok nem hagyják bukni a nagy bankokat. Ez az implicit támogatás amellett, hogy eurómilliárdokba kerül, a versenyt is torzítja, hiszen ezek a közvetett támogatások nem egyformák. A fundamentumoktól függetlenül a német bankokat biztonságosabbnak tekintik, mint az olasz pénzintézeteket, mivel a német kormány implicit garanciája értékesebb, mint az olasz kormányé. Ennek eredménye az, hogy a német bankok alacsonyabb finanszírozási költségekkel és – amennyiben minden mást egyenlőnek tételezünk – magasabb nyereségesség mellett működhetnek. A kisebb banki költségek miatt az ügyfelek költségei is csökkennek, így Németországban az iparvállalatok tőkeköltségei is alacsonyabbak, ami igazságtalan előnyt jelent európai versenytársaikkal szemben.

A torzulás kezelésének egyik lehetséges módja egy olyan mechanizmus létrehozása lenne, amelynek keretében minden bankot európai pénzből kell megmenteni. Ez a megközelítés nem csupán a német adófizetőknek nem tetszene, de a teljes európai bankrendszerben hatna olyan perverz ösztönzésként, ami végletekig fokozná az instabilitást.

Az előnyben részesített alternatíva egy közös bankszanálási mechanizmus, amely egész Európában érvényes lenne, és nem függene attól, hogy a bank székhelye melyik országban van. Egy ilyen mechanizmus szükségtelenné tenné az állami beavatkozást. Michel Barnier belső piacokért és szolgáltatásokért felelős EU-biztos ajánlása erre kínál megoldást. Eszerint a rekonstrukció idejére szóló rövid távú finanszírozást egy újonnan létrehozott Európai Alapból fedeznék, így minden bank egyenlő elbírálás alá esne.

A bizottság ajánlása távolról sem tökéletes. Miután a bank részvényeseit lenullázták és a hitelezőkre is kiszabtak egy 8 százalékos „haircutot”, az Európai Alap egy mentőalappá változik, igazolva ezzel a német félelmek némelyikét. A rendszer ráadásul nem tiltja meg kifejezetten a nemzeti bankmentés bizonyos formáit. A javaslat azonban még így is a helyes irányba tett lépés. Németország részéről inkább építő kritikára lenne szükség, nem pedig ellehetetlenítésre.

A német adófizetők sokat fizettek már a német bankok tévedései miatt. 2008-ban, amikor kiderült, hogy a Landesbankok tele vannak amerikai subprime jelzáloglevelekkel, a német kormány – az adófizetők pénzéből – 500 milliárd eurós csomaggal mentette ki a pénzintézeteket. 2010-ben a német bankok görög, ír, olasz és spanyol kitettsége túlságosasan nagy volt – mintegy 704 milliárd euró –, az európai adófizetők és az EKB segítségével azonban a pénz nagy részét hazavihették. A német adófizetők számára nem a dél-európai tékozlás jelenti a legnagyobb fenyegetést, hanem saját országuk bankjai.

Ebben az értelemben a bankunió nem olyan rendszer, amelyben a német adófizetőkre hárul a dél-európai bankok kimentése, hanem olyan mechanizmus, amelyben minden bank – köztük a németek – egyformán felelősek saját tévedéseikért, aminek következtében csökkennek a belföldi adófizetőkre háruló terhek. Lassan a német adófizetőknek is meg kellene érteniük, hogy a legnagyobb tücskök saját városaik központjaiban élnek.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org