Orbán Viktor a felelősséget nem merte másra ruházni

A képlet rendkívül egyszerű: az EU gazdagjai pénzt adnak az EU szegényeinek, hogy azok is gazdagabbak legyenek és többet fogyasszanak a gazdagoknál működő cégek által termelt javakból. Elméletben mindenki jól jár, mellesleg eljön a világbéke, őzikék sétálnak a tisztáson, a forrás mellett.

A valós kép azonban nem egészen így fest. A valós kép egyik oldalán kihasználatlan autópályák, zsebbe tett milliók és haszonleső közszolgák néznek farkasszemet a másik oldalon öklüket rázva pénzüket visszakövetelő politikusokkal és választópolgáraikkal. És akkor még nem is szóltunk az uniós portré kvintesszenciájáról, a politikai skizofréniáról: a vissza nem térítendő támogatásnak hangosan örvendő, az integrációt viszont hasonló hangerővel elutasító európai vezetőkről.

Ma Magyarországon a fejlesztési források több mint kilencven százaléka származik az Európai Unióból. Ez azonban nem csak Brüsszel felé követel meg önmérsékletet, de egyben óriási felelősséggel is jár. Ha nem találunk sürgősen egy óriási aranybányát, akkor az uniós büdzséből lehívható, hét évre vetítve hétezer milliárd forint elköltésén múlik, hogy az évtized végére a Kárpát-medencében egy virágzó ország lesz vagy egy még jobban leszakadó, még korruptabb posvány.

Úgy tűnik, hogy a miniszterelnök ezt a felelősséget nem merte másra ruházni: decentralizáció jelszóval saját – illetve a Miniszterelnökséget vezető államtitkár – hatáskörébe terelte az EU-pénzek felhasználásának koordinációját. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a tervek szerint a 2014-től induló pénzügyi periódusban a pályázható források aránya jelentősen lecsökken majd, egy olyan centralizált fejlesztéspolitika képe rajzolódik ki, amely sokkal inkább emlékeztet az ötéves tervekre, mint egy modern, a versenyképesség erősítését szem előtt tartó programcsomagra.

De legalább őzikék sétálnak majd a tisztáson, a forrás mellett.