Párnacihába a pénzt!

„Ha készpénzben jut egy összeghez, véletlenül se tegye be a bankba. Előfordul, hogy már a befizetésért is pénzt kérnek a bankok, és mikor elköltené, újra kiszámláznak majd Önre valamilyen címen valamilyen díjat” – hangzik az FN24 egyik jó tanácsa. De a többi se semmi: mondjunk le a csoportos beszedési megbízásokról is, mert drágák, olcsóbb, ha saját magunk utalunk mindent, interneten. És ha készpénzre lenne szükségünk, gondoljuk végig, mennyi kell, s ne apránként, hanem egyszerre vegyük ki.

Legjobb, ha személyesen tesszük ezt a bankfiókban. Mert az automatákból sokszor drágább ez az ügylet is. Meglepő, ámde a jelen helyzetben logikus, pénztárcakímélő javaslatok ezek. A drasztikusan dráguló banki szolgáltatások láttán ugyanis sokan gondolkodnak, miként lehetne legalább valamennyit megspórolni a drasztikusan emelkedő díjakból. És ha idevesszük, hogy az ingyenes kártyás vásárlások is megszűnhetnek, akkor egyértelmű a megoldás: a munkabért is készpénzben kérjük, mert így lehet a legjobban kivédeni a banki műveletek drágulását.

Hogy egy korszerű, versenyképes gazdaságban ennek éppen az ellenkezője kívánatos? A készpénz használatát amennyire csak lehet, vissza kellene szorítani a magánhasználatból is? Hogy nem jó, ha egyszerre nagyobb összeget veszünk ki, s dugdossuk otthon mindenre felkészülve, ahelyett, hogy csak célirányosan és csak annyit vennénk ki, ami abban a pillanatban tényleg kell? Hogy jót tenne a gazdaság tisztulásának, a korrupció visszaszorulásának is, és persze, az adózási fegyelem erősödésének, ha a készpénzes műveletek lassan mindenhonnan kiszorulnának? Így igaz. Ezt a kormány pontosan látja, hiszen az MNB-ben már többször készültek elemzések, számítások arra, mennyibe kerül az országnak a túlságosan elterjedt készpénzhasználat. Az ellenlépések már megtörténtek: ez évtől csak másfél millió forintig megengedett a készpénzkifizetés, ezt túllépve súlyos lehet a büntetés. Ez az érem egyik oldala.

A másik oldalon viszont ott a lakosság, ahol érzékelhetően nőnek a különféle címeken fizetendő terhek. Adót nem emelt a kormány, de az önkormányzatoknak módjuk van helyi adók kivetésére, emelésére.

Megtették. Az emberek meg fizetnek. A bankokat is több új teher sújtja. Amit csak lehet, továbbhárítanak. Az ügyfelek, azaz mi, pedig fizetünk. Nincs más választásunk.

Vagy mégis van? Úgy tűnik, sokaknál kezd betelni a pohár, ezért jönnek elő a normális körülmények között abszurdnak nevezhető ötletek. De ezek most nem is abszurdak, inkább a polgár egészséges túlélési ösztönének a következményei. Ha mindenki továbbhárít, s aki a sor végén áll, az kénytelen fizetni, akkor előbb-utóbb megelégeli ezt az egyoldalú kapcsolatrendszert. Védekezik. Például igyekszik elkerülni a bankokat, otthon dugdossa a pénzt, s a szolgáltatóknak járó díjat is személyesen fizeti be. Jó, ha ez nem megy, akkor ő utalja interneten, mellőzve a korszerűbb, kényelmesebb, ámde mostanában nagyon megdráguló szolgáltatást.

Az ötletelés érthető, ám e folyamat egy alacsony hatékonyságú, nehézkesen működő gazdaság-társadalom kialakulásához vezet. Vissza a múltba. Az emberek a munka után egyre több szolgáltatást maguk végeznek el. A szabad idő, talán még a szabadság is, ügyintézéssel telik. Túlhajszoltság, állandó fáradtságérzet e folyamat következménye. Majd az alacsonyabb munkahelyi teljesítmény. És így tovább.

Vagyis nem ez a megoldás. Hogy akkor mi? Talán ha végre növekedne a gazdaság, ha több jövedelem keletkezne mindenütt, amiből bőven futná minden olyan szolgáltatás megvásárlására, mely ésszerű, az életminőséget javítja… Ez azonban egyelőre vágyálom. A gazdaság stagnál, esetleg enyhén emelkedik. A költségvetésbe pénz kell. Beszedik, hol a bankoktól, hol meg más cégektől. Azok meg tőlünk, a sor végén állóktól. Itt tartunk most. Úgyhogy elő a párnacihát!

A szerző a Világgazdaság főmunkatársa.