A Malév után a Dunaferr a következő csontváz a szekrényből

A Dunaferr esetében nem csak egy vállalatról és annak válságos helyzetéről van szó, hanem a korábbi évtizedek meghatározó jelentőségű ágazata, a vas- és acélipar jövőbeni hazai sorsáról is. Lehet-e, szabad-e, különösen állami tulajdonként Magyarországon ilyen tevékenységet gründolni? Versenyképessé tehető-e a Dunaferr által képviselt vas- és acélipari profil?

Az EU fejlett országaiból a vas- és acélipar több mint két évtizede kivonult, lényegében csak a minőségi acélgyártás jelentéktelen, bár fontos szelete működik. A szerényebb tudásigényű alapanyaggyártás, így a vas- és acélipar is a feltörekvő országokba – Kínába, Indiába, Brazíliába – települt, és helyét az innovatív, nagy hozzáadott értéket képviselő új iparágak és szolgáltatások vették át. A fejlett európai vas- és acélipar kimúlását alapvetően három körülmény váltotta ki.

Először, a környezetvédelmi szempontok előtérbe kerülése és az ezzel kapcsolatos európai előírások az erősen szennyező alapanyaggyártást, különösen pedig a vas- és acélipart megdrágították, aminek eredményeképpen versenyképessége radikálisan csökkent. Másodszor, a vas- és acélipar a leginkább energiaigényes tevékenység, és az ugyancsak környezetterhelő energiaszolgáltatás költségei is jelentősen emelkedtek. És végül, a vas- és acélipar termékeit tovább drágította az Európa fejlett térségeiben kialakult bérszínvonal is, a munkavállalók körét pedig szűkítette a komoly fizikai erőkifejtés követelménye és a nehezen elviselhető munkakörülmények.

Az európai vas- és acélipar kimúlását meghatározó tényezők alakítják a Dunaferr Zrt. jelenét és jövőjét is, sőt súlyos hátrány, hogy a kiinduló alapanyagok tekintetében a társaság döntően importra támaszkodik. Ez nem csupán az ország külkereskedelmi mérlegét rontja, de a hazai termelés költségeit is látványosan megemelte. A hazai bérek ugyan elmaradnak a fejlett országokéhoz képest, de a globális világpiacon meghatározó szerepet játszó országok – Kína, India és Brazília – bérszínvonalához képest így is jóval magasabbak. A Dunaferr Zrt. műszaki-, gazdasági paraméterei a világpiaci árakat meghatározó cégek mutatóinál jóval szerényebbek.
Kissé nyersen fogalmazva, az EU mostani és várható környezetvédelmi követelményei között, a relatív magas energiaárak mellett, a jelenlegi bérszínvonalon a vas- és acélgyártás Európában sem ma, sem a jövőben nem lehet versenyképes, az ilyen profilú cégek szükségszerűen tartósan veszteségesek lesznek.

Különösen kedvező konjunktúra idején – például a 2009. évi válság előtti években – a veszteség mértéke talán elviselhető, de ahogyan a Dunaferr Zrt. példája is mutatja, az elhúzódó válság és a pangás, a szerény kereslet és az alacsony árak idején a veszteség már kezelhetetlenné válik. Ezen a fájdalmas helyzeten a vállalati, szakmai irányítás minősége vagy néhány egyszeri intézkedés enyhíthet ugyan, de a globális komparatív hátrányokat aligha ellensúlyozhatja.

Ami pedig a létszámleépítést illeti, teljesen elfogadható az a vélekedés, hogy „minden személy sorsa fontos”, 1500 emberé pedig még inkább, de a munkanélküliek közel félmillióan vannak, és közülük minden második kap csak valamilyen támogatást. Amennyiben az 1500 fő megmentéséért az állam évi 25 milliárdos veszteséget vállal át, az fejenként – a jelenlegi béreken kívül – 16,5 millió forint költségvetési többletkiadást feltételez. A félmillió munkanélkülivel és a több millió adófizetővel szemben hol itt az igazság és a méltányosság? És közben a probléma továbbra is megoldhatatlan.