Bod Péter Ákos: a magyar kormány átformálja a pénzosztó bürokráciát

Vannak, akik a brüsszeli szigort a magyar kormány konfliktusos gazdaságpolitikájával és belpolitikai célzatú – gyakran kihívó stílusú – kommunikációjával hozzák összefüggésbe. Ennek részben ellentmond, hogy más támogatott ország programjai is jutottak hasonló sorsra. Ezért van olyan teória is, miszerint egyszerűen fogy a pénz az uniós kasszában, és ezért vált kukacosabbá a felhasználás ellenőrzése. Vagy ha van is pénz, a nettó befizető országok ma alaposabban utánanéznek a pénz felhasználásának. A bennfentesek szerint az uniós szerveken túl a legnagyobb donorországok hatóságai is alaposan vizsgálják, hogy az unió déli és keleti országaiban milyen körökhöz, hány családhoz, klánhoz jut el a pénz, mert erős a gyanújuk, hogy nem elhanyagolható esetekben folynak uniós pénzek szűk érdekcsoportokhoz bizonyos országokban.

Hogy mi is „bizonyos ország” vagyunk-e, vagy csupán a felgyülemlett adminisztratív gondok okozzák a brüsszeli aggályokat, ami egyébként az illetékes bizottság indoklásából kiolvasható, hamarosan kiderülhet a területért újonnan kinevezett magyar politikus és a bizottság tárgyalásaiból. De az uniós támogatás magyar felhasználása terén már régóta szaporodtak a problémák, és mostanában érhették el a kritikus mértéket.

Először is, már az uniós tagság elnyerésekor látszott, hogy a napi politikai szempontoknak alárendelt állami költségvetésben nem volt félretéve kellő mértékű hazai forrás, amely a társadalmilag és gazdaságilag valóban hasznos fejlesztések társfinanszírozását szolgálhatta volna. Így a magyar törekvés mindinkább az lett, hogy a nagy támogatási intenzitású projektek felé kell fordulni. Vagyis nem az a lényeg, hogy milyen fejlesztésre lenne valóban szükségünk, hanem hogy mihez kell a legkevesebb hazai hozzájárulás. Másodszor: az egymást követő valamennyi kormány sikermutatónak tekintette a forráslekötést, majd pedig a pénzlehívást. Márpedig ha nem az elért társadalmi-gazdasági hasznot maximalizálják, hanem az a cél, hogy „ingyen pénzt ne hagyjunk a kasszában”, akkor kevés számú, költséges és bonyolult projekt felé húz a gyakorlat. Az ilyen megrendeléseket azután a dolgok logikája szerint gyakran tőkeerős külföldi vállalkozók viszik el.

A rákövetkező kormány konstatálja, hogy a magyar gazdasági szereplők viszonylag keveset profitálnak a támogatási alapokból. Ebből a felismerésből jogos korrekciós szándék fakad, ami viszont elvezet a harmadik problémához. A pályázás jogi és eljárási rendjébe gyorsan beépítenek olyan szabályokat, amelyek – ha megkésve is – nyújtanak bizonyos előnyt a hazai szereplőknek, így azonban könnyű sikamlós területre tévedni. Hiszen ami felőlünk nézve a magyar mérnökök és vállalkozók indokolt helyzetbe hozása, az kinti nézőpontból a verseny tisztaságát sértő praktika. Kulturált piacvédő megoldásokkal mások, régebbi tagok is hajlamosak élni, bár nem könnyű megfogni őket a gyakorlatban. Most, hogy Európa-szerte kevesebb az állami pénz és megváltozott a politikai hangulat, nem meglepő, hogy a meghatározó fővárosokban érzékennyé lettek a peremországok nem is mindig finom protekcionista kísérleteire.

A magyar kormány nagy politikai eltökéltséggel átformálja a pénzosztó bürokráciát. De csak itthon, és most sem hatékonysági áldozatok nélkül. Hiszen minél inkább erőltetik a patrióta gazdaságpolitikai irányvételt, annál könnyebben csúsznak be tényleges jogi, eljárásrendi hibák, és annál indokoltabbnak érzik európai partnereink az alapos ellenőrzést a szóban forgó országok esetében. És mi szóban forgunk egy ideje.

VG-Páholy-tagok: Bartha Attila, Bod Péter Ákos, Hegedűs Miklós, Veres Zsolt.
Megjelenés minden szerdán.