Érdemi állattartást ma már csak mutatóban találni

Törvényszerű, hogy ha valahol pályázattal osztanak ki javakat, akkor lesz vesztes is. Így van ez a földpályázatokkal is, a szűkösen rendelkezésre álló, ráadásul el nem mozdítható értékre jóval több érdeklődő akad, mint ahányan végül használatba vehetik azt. Hogy a vesztesek később morgolódnak, szívük joga. Nehezebb kérdés azonban az, mi legyen akkor, ha a vesztes hosszú évek, esetleg évtizedek óta folytatott tevékenységét kénytelen feladni a végső döntés miatt.

Ha valaki elmegy ma vidékre, láthatja, hogy – leszámítva az egyébként egyre fogyó nagyobb üzemeket – érdemi állattartást, különösen olyat, amely fenntartható, a saját lábán is megállni képes gazdaságot alapoz meg, ma már csak mutatóban találni. Ha valahol valaki még állatokat, például juhot tart, és ezzel családjának, egy-két embernek megélhetést biztosít, azt támogatni kellene, vagy legalább békénhagyni.

Igaztalan lenne olyan képet festeni, hogy a földpályázatok többségében rossz, esetleg politikailag motivált, lemutyizott döntés születik, ennek hangoztatása sokszor szintén politikai érdekhez fűződik. Ne legyünk azért naivak, történik ilyen is.

Több esetben azonban nem csupán papíron, hanem a valóságban is minden stimmel. Valaki új lehetőséget kapott, aláírja a szerződést, feltűri az ingujját, és munkához lát. Legtöbben közülük értik a dolgukat, és életképes működésű kisebb-nagyobb gazdaságot alapozhatnak meg az elnyert földterületettel. Lesznek ilyenek sokan: a tervek szerint az év végéig a mostani körben meghirdetett 250 ezer hektár egészét kiosztják. Szilveszterkor sok pezsgőspohár cseng majd szebben.

Két kérdés azonban feltétlenül adódik: mindent megtettek-e a pályázat lebonyolítói, hogy a vidék számára a lehető legnagyobb hasznot eredményezze a döntés, és vajon az új nyertesek mikorra rendelkeznek akkora állatállománnyal, mint a mostani bukók.