Felsővezetői javadalmazás: komplex kihívások

A magyar állami vállalatok publikált adatai alapján a felsővezetők alapbére (egy-két kivételtől eltekintve) nem haladja meg a havi 2 millió forintot, és ehhez maximum 80 százalék prémium jár az előzetesen kitűzött célok teljesülése esetén. Ez a 2 millió forintos alapbér is csak ritkán, a magyarországi top 50 közé tartozó legnagyobb állami vállalatok (így például az MVM Zrt., a Magyar Posta, az MNV Zrt.) felsővezetőinél érvényes, a többi állami vállalatnál, illetve az alacsonyabb vezetői szinteken az alapbérek – és így a jövedelmek is – alacsonyabbak. Összehasonlításként, a hasonló méretű magántulajdonú vállalatok felsővezetőinél nem ritka a 4–5 millió forintos alapbér sem.

A felsővezetőknél alkalmazott 2 millió forintos alapbérplafon hosszú távú alkalmazása esetén előfordulhat, hogy ha a középvezetői szinten sor kerül bérfejlesztésre, akkor egy idő után „méltányossági nyomás” alakulhat ki a felső- és középvezetők bérezése között, azaz a felelősséggel nem arányos mértékű bérkülönbség jön létre. Ez előbb-utóbb valamilyen intézkedést indokol, például a gyakorlatban léteznek már belső középvezetői plafonok is.

A PwC Felsővezetői Javadalmazási Felmérésében összehasonlítottuk a legnagyobb magyar állami és magántulajdonú vállalatok felsővezetői javadalmazásának szerkezetét is. Adataink szerint a felmérésben szereplő nagyvállalatoknál a magánszféra és az állami szféra felsővezetőinek jövedelme eltérő felépítésű: a versenyszférában magasabb az alapbér aránya (70 százalék, szemben az állami szféra 66 százalékos mutatójával) és alacsonyabb a prémium mértéke (18 százalék, illetve 32 százalék) a teljes javadalmazáson belül. Továbbá azoknál a nagyvállalatoknál, melyek a tőzsdén közvetlenül vagy közvetve jelen vannak, gyakran szerepel hosszú távú ösztönző is, amely a teljes jövedelem jelentős részét teszi ki (az a tétel Nyugat-Európában akár az alapbér négy-ötszörösének megfelelő mértékű is lehet). Ez az állami tulajdonú társaságok közül a tőzsdén is jelen lévő RÁBA Nyrt-t kivéve tudomásunk szerint nem gyakorlat.

A válság egyik következménye, hogy nemzetközi szinten erősödik és egyre több részletre kiterjed a felsővezetői javadalmazásra gyakorolt szabályozói befolyás. Ennek egyik jelentős megnyilvánulása a pénzügyi szektort szabályozó, EU-szinten érvényes CRD3 (Capital Requriment Directive) és utódja, a nemrég elfogadott CRD4, vagy az éppen aktuális AIFMD (Alternative Investment Funds Managers Directive) az alternatív befektetési alapoknál.

Az egyre részletesebb szabályozás oka részben az, hogy növekszik a magasabb transzparencia iránti igény. Azok a megoldások, amelyek ennek megfelelve intézményesített keretek közé foglalják a javadalmazást, egyúttal a piacot is formálják, és idővel olyan szervezeteknél is megjelennek, amelyeknél ezek nem kötelező érvényű előírások.

Meglátásunk szerint Magyarországon egyre inkább elterjed a javadalmazási szabályzatok kialakítása, de a transzparensen működő, független javadalmazási bizottságok szerepe még viszonylag alacsony a javadalmazás meghatározásában, így ezen a téren előrelépés szükséges a magán- és az állami szférában egyaránt. A független bizottságok átlátható működése erősíti a transzparenciát és a bizalmat, ami nemcsak a tulajdonosoknak, de a felsővezetőknek is érdeke, hiszen egy olyan átlátható és tisztességes rendszer, amelyben egyértelmű és objektív szabályok határozzák meg az egy adott teljesítményhez tartozó javadalmazást, sokkal könnyebben kommunikálható és az érintettek által is elfogadható.

Érdemes megfontolni a hosszú távú ösztönzők alkalmazását az állami szektorban is. Annál is inkább, mert a felülről korlátozott alapbér és a hosszú távú ösztönzők hiánya miatt a piac és az állami vállalatok között kialakuló jövedelmi különbségek csökkentése érdekében az állami vállalatoknál előfordulhat egyedi döntés alapján megítélt jutalom alkalmazása. Ez pedig mint utólag odaítélt pénzösszeg, kevésbé objektív megoldás mint a prémium vagy a hosszú távú ösztönző.

Törekedni kell továbbá a világosan artikulált, a stratégiából levezetett célok és mutatók meghatározására a prémiumcélok között. Ez különösen az állami szektorban összetett feladat, mert a versenyszféra és az állami szféra működéséhez kapcsolódó tulajdonosi elvárások összehasonlításából megállapítható, hogy a versenyszférában az elsődleges cél az eredménymaximalizálás, és emellett egyre növekvő szerepet kap a kockázatok minimalizálása. Ezzel szemben az állami szektorban egy komplexebb, több érintettet figyelembe vevő szempontrendszer érvényesül (például a foglalkoztatás fenntartása egy hátrányos helyzetű régióban, gazdaságstratégiai megfontolások), és emiatt a hangsúly inkább a kockázatok minimalizálásán van, miközben megjelenik egy erősödő eredménymaximalizálásra vonatkozó elvárás. Komplex kihívásoknak kell tehát megfelelni, de szerencsére ennek megoldásában a transzparencia sokat segít.