Lengyel nyugdíjmizéria

A múlt héten a lengyel kormány döntést hozott arról, hogy magához vonja az ottani magánnyugdíj-pénztárak állampapír-portfólióját. Ez úgymond az új lengyel radikális nyugdíjreform, amely Tusk miniszterelnök indoklása szerint lehetővé teszi az állam számára az adósság csökkentését, ezért végső soron kedvező lesz a nyugdíjasoknak. A magánnyugdíjpénztárakba történő befizetés, amely eddig kötelező volt, önkéntes lesz, és ezzel várhatóan rövid időn belül a lengyel magánpénztárak szerepe marginalizálódik az ottani nyugdíjrendszerben. Déja vu? Úgy tűnik, ezen a téren a magyar példa valóban ragadós. Mégpedig nem is akármelyik országnak, hanem a kelet-közép-európai térség legnagyobb gazdaságának, az utóbbi idők kedvencének számító Lengyelországnak a politikai vezetése választott a három évvel korábbi magyar gyakorlatra igencsak emlékeztető eljárást. A döntés igen negatív fogadtatásra lelt üzleti körökben: a varsói tőzsde azonnali 4 százalékot meghaladó eséssel reagált, a nyugdíj- és befektetési alapok pedig attól tartanak, hogy a lengyel „megoldás” további követőkre lel Európában. A mostani lengyel kormányfőt eddig nehéz lett volna piacellenes attitűdökkel vádolni – mi indokolhatta akkor, hogy ilyen lépésre szánta el magát?

Egyrészt változóban van a nemzetközi szakmai közvélemény ítélete arról, hogy milyen az optimális nyugdíjrendszer ma, a társadalmak gyorsuló elöregedése idején. A kilencvenes évek közepétől a globális pénzügyi válságig terjedő időszakban a vegyes nyugdíjrendszereket tekintették a legjobb megoldásnak, és ekkor a mértékadó nemzetközi intézmények – élükön a Világbankkal – a kötelező magánnyugdíjpénztári pillér bevezetését tanácsolták, különösen az átalakuló kelet-közép-európai (és latin-amerikai) országoknak. Az újabb elemzések viszont azt mutatják, hogy egy jól kitalált, megbízható szakértői bürokráciával működő, illetve a demográfiai változásokhoz automatikusan alkalmazkodni képes egyéni számlás társadalombiztosítási nyugdíjrendszer legalább olyan jól teljesíthet a makropénzügyi fenntarthatóság szempontjából, miközben az egyének számára kisebb kockázatokkal jár. Ehhez persze rögtön hozzátehetjük: a jelzett feltételek érvényesek lehetnek ugyan Svédországban, amely ma a szakmai közvélemény szerint az egyik legjobban alkalmazkodó nyugdíjrendszerrel rendelkezik, de kétséges, hogy fennállnának a közép-európai térségben, akár Magyarországon, akár Lengyelországban.

Valószínűbb, hogy a lengyel miniszterelnök döntését más, kevésbé szakpolitikai, hanem inkább választási motivációk indokolhatták. Éveken át tartó szárnyalás után mára a lengyel gazdaság növekedése is lelassult, a költségvetési pozíciók rendezése érdekében pedig egyre kevésbé látszik megúszhatónak a jóléti rendszerek valamiféle reformja.Ilyenkor a kormányok szívesen folyamodnak olyan lépésekhez, amelyek a nemzetközi pénz- és tőkepiacoknak ugyan riasztóak, a helyi választóknak viszont akár még szimpatikusak is lehetnek. Különösen igaz ez olyan országokban, ahol a demokrácia íratlan szabályai még kevésbé rögzültek, és úgy tűnik, az elmúlt évek gazdasági sikerei ellenére Lengyelország is ilyen hely. A nemzetközi befektetők nem alaptalanul tarthatnak attól, hogy miközben bizonyos kormányok formálisan fegyelmezett költségvetési politikát folytatnak, politikai érdekeik másutt is arra indíthatják őket, hogy az államháztartásba csatornázzák be a magánnyugdíjpénztári befizetéseket. A kocka el van vetve.

VG-Páholy-tagok: Bartha Attila, Bod Péter Ákos, Hegedűs Miklós, Veres Zsolt.
Megjelenés minden szerdán.