Nincs túl sok alapja a minimálbér-emelésre tett javaslatoknak

Valljuk be, ezúttal nincs túl sok makrogazdasági alapja a szakszervezeti tömörülések által eddig a minimálbér-emelésre tett javaslatoknak. Az alacsony infláció, a reális várakozások szerint csak kismértékű GDP-növekedés nem támasztja alá a dolgozói érdekvédelmi törekvésekben megfogalmazott 5,5 illetve 6 százalékos emelést. Nem segít a szakszervezeteknek az érvelésben az sem, hogy idén – akár akarták a gazdasági élet szereplői, akár nem – már érezhető mértékű reálbér-növekedésnek örvendhettek a munkavállalók. Igaz – tehetik hozzá joggal a szakszervezetek – ez az előny csak a magasabb bérkategóriákban volt érezhető.

Van a szakszervezeteknek ugyanakkor egy erkölcsileg nagyon is méltányolható érve, amely viszont a tárgyalóasztaloknál vajmi ritkán talál megértő fülekre. Ez pedig a létminimum és a legkisebb nettó bér közötti, valóban létező távolság. A dolgozói érdekvédők álláspontjában csakugyan van valami, és ha a keresők egy része érzékelt is idén némi reálbér-növekedést, a megelőző években ez rendre negatívban alakult. Amit az életszínvonalon több év rontott, azt egy – viszonylag – szerencsés esztendő nem hozza helyre.

Nem kell azért elkeseredniük a szakszervezeteknek, van egy helyzeti előnyük: politikai megfontolásokból most biztosan az emelésnek lejt a pálya. Még kevésbé kitüntetett években sem nagyon fordul elő, hogy a kormányzat egy legalább szimbolikus mértékű minimálbér-emelést ne hajtson végre, választások előtt azonban – ne legyünk naivak – ez kirívóan ostoba lépés lenne.

Könnyű helyzetben van a kormányzat, hiszen ha csak az általa tervezett jövő évi infláció mértékével megegyező emelésben tudnának megegyezni a felek, már akkor is túllépné a minimálbér bruttója a bűvös százezres határt. A lélektani határ átlépésére komolyabb összegben lehet fogadni, a továbbiakkal azonban érdemes óvatosan bánni, hiszen előbb-utóbb valakinek fizetnie kell.