Bod Péter Ákos: Két narratíva

A Valutaalap eredeti és máig központi feladata pont az, hogy a tagállamok pénzügyi zavaraira hatékony megoldást adjon kölcsönök nyújtásával, másrészt azok fejében gazdaságpolitikai feltételek támasztásával és betartatásával. Jelenleg fura módon Európából kerülnek ki az IMF legnagyobb hitelfelvevői. Nem precedens nélküli az ügy, hiszen fennállásának első kölcsönét történetesen Franciaországnak nyújtotta az Alap, de az a világháború utáni nehéz időszakban esett meg; most joggal észrevételezik az Európán kívüli tagországok képviselői a helyzet fonákságát. Írország, Portugália vagy Görögország a világátlaghoz képest minden gazdasági bajával együtt tehetősnek számít. Az IMF vezetősége e vonatkozásban azzal érvel, hogy valamennyi térségnek érdeke az Európát különösen erősen érintő szuverén adósság-válság mielőbbi és minél civilizáltabb feloldása.

De mi a szuverén adósok mai nehéz állapotának az oka? Az egyik értelmezés szerint öt éve a magán- és állami hitelfolyamatok addigi túlfutásának hirtelen korrekciójaként álltak le a pénzügyi piacok. A kereslet visszaesett az egész világban, de főleg a banki közvetítőrendszer működésére igen érzékeny fejlett országokban. Az aggregált kereslet megtámogatásához, a hitelfolyamatok újraindításához lett szükség költségvetési stimulusokra, a jegybankok gyakran nem szokványos hitelbővítő aktivitására. Ez a szükséges és egészében sikeres gazdaságpolitikai mixtúra – folytatódik az érvelés – sajnálatos mellékhatásként az államadósság gyors növekedését is előidézte. Most ezért ideje kilépni a pénzbőség szakaszából, lehetőleg úgy, hogy a törékeny konjunktúra ne sérüljön, az államadósságok viszont fenntartható pályára kerüljenek.

Ez a narratíva uralta a jegybankárok, állami tisztviselők megszólalásait. Amire válaszul a stabilizáló célzatú megszorítások ellenzői, közöttük Nobel-díjasok kimutatták az kiadás-visszafogás gyatra stabilizációs hatásfokát. Ebben nyilván igazuk van, a maguk részéről viszont a pénzügyi egyensúly hívei azzal érvelhetnek, hogy az állami költekezésnek is sajnálatosan gyenge volt a hatékonysága, és különben sem lehet hova növelni a fejlett világ államadósságát. Az IMF már a tavalyi világgazdasági előrejelzésében azt prognosztizálta, hogy a fejlődő világ a drágán megszenvedett tanulságokból okulva továbbra is kerüli az államok eladósodását, míg a leggazdagabb államok adóssághányada a kényszer és a felismerés együttes hatására hamarosan tetőzik. Most mintha látszanának is bizonyos szerény eredmények.

Van azonban egy másik olvasata is a történteknek, éppen abból kiindulva, hogy ma legfőképpen a fejlett világot nyomja az államadósság. A szerkezeti merevségeket, demográfiai és értékrendi bajokat hurcoló gazdag Nyugat már évtizedek óta csakis állami (és magánszektorbeli) adósságok folyamatos felhalmozásával lett képes úgy-ahogy növekedni. Mostanra az eladósodás kritikus szinteket ért el, és a pénzpiacoknak ezen felismerése robbantotta ki a régóta érlelődő pénzügyi válságot. Ha viszont a gazdasági és társadalmi alapokkal van baj Európában és másutt is a fejlett világban, akkor ne csodálkozzunk, hogy a stimulusok nem tudták érezhetően serkenteni a gazdaságot.

A második narratívából az következik, hogy sok szerkezeti tényező együttes megváltoztatása esetén remélhetné vitalitásának visszanyerését a fejlett világ, és hiba lenne egyetlen eszköztől várni a megoldást. Bevallom, nekem a második gondolatmenet és helyzetértékelés látszik valósnak a gazdag országokra nézve. Egyébként miránk is.

VG-Páholy-tagok: Bartha Attila, Bod Péter Ákos, Hegedűs Miklós, Veres Zsolt.
Megjelenés minden szerdán.