Miért rossz gazda az állam?

A kapitalista szabad verseny jellemzője, hogy mint minden versenynek, nyertesei vannak. Egyesek szerint ez a nyertes a fogyasztó, mert az ő kegyeit keresik a „versenyzők”. A verseny kezdeti szakaszában ez talán igaz is volt. Erre hivatkoznak azok, akik az állam szerepét a verseny szabályainak betartatására kívánják korlátozni. (De persze úgy, hogy a szabályokat a legerősebb versenyzők hozzák.)

Az elmúlt jó néhány évtizedben azonban alapvető változások mentek végbe. Egyes versenyzők rájöttek, hogy nem annyira fontos, hogy a fogyasztó valóban nyerjen, elég, ha azt hiszi, hogy nyer. A valódi nyertesnek minden körülmények között és bármi áron a cégek tulajdonosainak kell lenniük. Az egyszerű, de nagyszerű gondolatot tettek követték, egy rétegnek olyan előnyt sikerült szereznie, amely mára szó szerint nyomasztóvá vált. Sok, látszólag vérre menő küzdelmet folytató versenyző valójában ugyanazzal a tulajdonosi háttérrel rendelkezik, azaz a küzdelem csupán egy színjáték, amelyet a fogyasztó megkopasztására rendeznek. Aki ebből semmit sem vesz észre: igaz ugyan, hogy egyre drágább minden, de legalább van választék.

A felhalmozódó, egyre koncentráltabbá váló tőkével egyre tökéletesebb és hatásosabb módszereket fejlesztenek ki annak érdekében, hogy a fogyasztó – miközben egyre többet veszít – még inkább nyertesnek érezze magát, a tulajdonos pedig még többet nyerjen. Egy ponton túl pedig már teljesen mindegy, hogy mit érez a fogyasztó, mert nincs semmilyen alternatívája.

Ebben a jól kialakított rendszerben aztán senki nem kíván állami tulajdonú céget látni, amely csak korrupciós pénzekkel befolyásolható. Az ilyen állami céggel szemben ráadásul nem csak a vezetőket korrumpáló „versenyzőknek” vannak elvárásaik, hanem az őket oda delegáló politikai erőknek is „szolgáltatásokat” kell nyújtania. Tovább ront a helyzeten, hogy már a vezetői kinevezés sem tudás vagy képesség, hanem sógor, koma, jó barát, politikai harcostárs alapon történik. Nyilvánvaló, hogy az ilyen állami tulajdonú cég mennyit ér.

Ha a rendszer így működik, akkor helyes a következtetés: az állam rossz gazda. De ha ezt elfogadjuk, akkor ezzel azt is elismerjük, hogy rossz az állam, és azt is, hogy birkák vagyunk.

Az állami tulajdonú cégek szerepe egy normális államban az, hogy valódi versenyhelyzetet teremtsenek a piacon. Azaz valódi értéket, reális áron juttassanak el a fogyasztóhoz, felállítva egy etalont, amelyhez képest a magántulajdonban lévő szereplők megítélhetők. Másrészt, mivel ezek hangsúlyozottan nem nonprofit cégek – hiszen máskülönben megszűnne az egészséges versenyhelyzet – tisztes hasznot termelnek, amivel az állam bevételeit növelik. A címben feltett kérdésre tehát a pontos válasz az, hogy a rossz állam rossz gazda, a jó állam jó gazda.

Az „állam” szót természetesen az „önkormányzat” szóval is helyettesíthetjük. A felelős önkormányzatokat egyenesen bátorítanám, hogy igen nagy körültekintéssel ugyan, de próbáljon többségi tulajdonrészekhez jutni mezőgazdasági, élelmiszer-ipari, gyógyszeripari, energetikai cégekben. De ne hagyja, hogy a menedzsment kiválasztásában a mára sajnos beidegződött „odatesszük a régi jó kipróbált ivócimboránkat” elv érvényesüljön. (Még emlékszem, amikor néhány éve egy megyei jogú város egyik cégéhez kerestek igazgatót. Az egész város azon nevetett, hogy kétszer kellett eredménytelenné nyilvánítani a pályázatot, mert véletlenül mindig bennmaradt egy-egy olyan – egyébként alapvetően fontos – feltétel a pályázati kiírásban, aminek a pályázat megnyerésére kijelölt cimbora nem felelt meg.)

Ha már sikerült hozzáértő és becsületes embert találni a megszerzett cég élére, szem előtt kell tartani a továbbiakban, hogy ez is vállalkozás. Nem szabad szociális feladatok megoldására használni. Nem eshet áldozatává a munkanélküliség elleni küzdelemnek. Piaci feltételek között kell működnie, a költségeket vasszigorral kell féken tartani. Nem szabad hagyni, hogy befolyásos politikusok patronáltjainak jól fizető melegedőhelyévé váljon. Nem szabad politikai nyomásra belemenni piaci ár feletti és/vagy teljesen értelmetlen beszerzésekbe, hogy a megfelelő érdekcsoportok jól járjanak. Ha a cég vállalkozásként jól teljesít, ne lehessen a cégvezetőt elmozdítani azért, mert megtagadja a „baráti” kérések teljesítését.

Szomorú, hogy most sokan demagógnak tartanak, mert települési, állami vezetőkről tisztességes hozzáállást vizionálok. Vannak lesújtó tények, de ez nem az „univerzum törvénye”, amely sohasem változhat meg. Én azt akarom hinni, hogy a változás már elkezdődött. Szilárdan hiszem, hogy a becsületes munkának van értelme, még akkor is, ha ennek a tények látszólag ellentmondanak. Ellentmondanak, mert elhisszük, hogy így van. Mert mi is a könnyebb utat keressük? Mert ügyeskedéssel megkerülhető a munka? Megkerülhető a becsület? Jobban megéri anyagilag? Rövid távon lehet, hogy így van, de meglehet, az unokáink már másképp fogják megítélni. Akkor majd azt mondjuk nekik: értsétek meg, nem tehettünk mást?

Mert még akkor is hazudni fogunk?