Köszönjük meg Bismarcknak

Mindannyian abban reménykedünk, hogy egyszer, lehetőleg minél előbb, gyógyíthatóvá válik az utóbbi évtizedek legrettegettebb betegsége, a rák. Nem árt azonban ezzel együtt abban is bizakodnunk, hogy minden rákbeteg hozzá is jut majd a terápiához.

Miközben mi itthon a társadalombiztosítót szidjuk, amiért nem finanszírozza meg számunkra azonnal a legújabb gyógyszeres vagy egyéb terápiát, nem téríti meg teljes egészében a kórházak számára a daganatellenes kezelések ellenértékét, nem árt, ha felidézzük: a világ népességének többsége nem hogy a legkorszerűbb kezelést, semmilyet nem kap.

Döntően azért, mert a daganatterápia, a gyógyszerfejlesztés óriási költségei és alacsony sikerhányada miatt, hihetetlenül drága; egy átfogó tanulmány szerint az Európai Unió országaiban 51 milliárd eurót (15 ezer milliárd forintot) fordítottak 2009-ben rákbetegek egészségügyi költségeire. A rákhalálozás mintegy 70 százaléka jelenleg az alacsony és közepes jövedelmű országokban következik be.

Ennek ellenére a gazdagabb államok is szigorú protokollok alapján engedélyezik csak e drága készítmények alkalmazását, amelyeket – tetszik vagy nem – komoly költség-haszon elemzések támasztanak alá olyan egészség-gazdaságtani alapelvek mentén, mint amilyen például „az életminőséggel súlyozott életév-nyereség”. A gazdasági megfontolások azonban komoly etikai dilemmákat is felvetnek, mint a közelmúltban Nagy-Britanniában. Egy átfogó felmérés tanúsága szerint a szigetország állami egészségügyi rendszere gyakorlatilag lemondott a 75 év feletti rákbetegek kezeléséről, az életkoruk miatt diszkriminálják az idős pácienseket.

Mondjanak bármit az onkológusok, az emberek többsége számára a rák diagnózisa még ma is egyet jelent a halálos ítélettel. Köszönjük meg hát Bismarcknak, meg az általa 130 éve létrehozott egységes társadalombiztosítási rendszernek, hogy nekünk legalább még van miben reménykednünk.