Az ingyenesség csapdája

Nem érdemes az Európai Unió agrártámogatásaiba belebonyolódni. Ma már nem csak a gazdasági szakértők látják, hogy pazarló, hatásában céltévesztő rendszerről van szó, de a politikusok is változtatnának rajta. Visszavenni azonban nehezebb, mint adni. Beépült a rendszerbe. Az erős mezőgazdasággal rendelkező országok nem hagyják, hogy elvegyék parasztjaiktól ezt a pénzt. Így belátható időn belül nincs esély egy ésszerűbb, hatékonyságra jobban ösztönző rendszer kialakítására.

Most Magyarországon röppent fel a hír, hogy a jövőben a magyar gazdák ingyen öntözhetik a földjeiket. Hirtelen felrémlik a szocializmus képe, amikor még senkinek sem kellett vízdíjat fizetni. Folytak a csapok, rendületlenül. Takarékoskodni? Minek? Ma már más a módi: mindenki érzi, a víznek ára, értéke van. Takarékoskodunk. A Fővárosi Vízművek adatai szerint 1988-ban Budapesten fejenként napi 250 liter vizet használtunk, ma 131 litert.

Jó lenne, ha a mezőgazdaságban a szocialista idők illúziója köszönne vissza? Vagy az európai unióból éppen a túlhaladott, fejlődést gátló modell mintáját követnénk? Ez lenne a versenyképesség magyar útja? Az állam osztogat, fizet, a köz pénzéből, a gazdák meg a nagyobb termés hasznát zsebre vágják? Vagy nem erről van szó? Olyan ez, mint a jereváni rádió hírszolgáltatása, ami majdnem igaz, de … Nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.

Félreértés ne essék, az ország érdeke, hogy a mezőgazdaság versenyképessége növekedjen. A rendszerváltás után ez az ágazat sokat veszített korábbi pozícióiból. Talán azért is, mert a lehetségesnél és szükségesnél kisebb területet öntöznek. A felmelegedés nagy károkat okoz. Tehát kell és racionális az öntözés kiterjesztése. De ingyen? Vagy pontosabban: állami pénzből?

Az még csak érthető, ha a kormány ezermilliárd forintból fejleszti a vízközműveket és a kapcsolódó infrastruktúrát. Ez bizonyára állami, vagy közösségi kézben van, s marad. Tehát a közpénzből a köz vagyonát gyarapítja. De hogy jön ehhez az ingyen víz? És ha már jön, nem kellene rögtön mindenkinek ingyen adni?! Az így felszabaduló pénz aztán fogyasztásra fordítható, vagyis hozzájárulna a gazdaság fellendítéséhez.

De félre az iróniát! Ez az ötlet – ha megvalósul – hosszú távon több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Látszólag jobb pozícióba kerülne a mezőgazdaság. Nagyobb hozammal, több bevétellel. Úgy tűnne, sokat javul a magyar mezőgazdaság hatékonysága. Ez azonban csak látszat lenne. Ha egy kiadást nem számolunk el a költségek között, attól az még létezik. Csak mások fizetik. Mondjuk, mi, adózó polgárok. Vagy a gazdaság más szereplői. Újabb, vagy emelt adók formájában. Az áfa már úgyis világszínvonalú – akár újabb csúcsot dönthetnénk emelésével. Világcsúcsot.

De ha az öntözés hatására hirtelen megnő a termésátlag, akkor fedezet is lesz később a vízdíj kifizetésére. Tehát nem ingyen kellene adni a vizet, hanem kedvezményes hitellel, amit akkor kell kifizetni, amikor a befektetés hozza az eredményt. Az EU-pályázatoknál is ez a követendő irány: csökken a vissza nem térítendő támogatások aránya, nő a kedvezményes, ámde visszatérítendő rész. Így jutnak többen segítséghez.

Nem értek a mezőgazdasághoz. De úgy vélem, itt most nem is mezőgazdasági szakkérdésről van szó. Inkább egy szemléletről, ami visszahúz, s nem előrevisz. A magyar gazdaság, társadalom jövője a versenyképességen múlik. Látszatmegoldásokkal nem lesz fedezet a jobb életre, amihez tartós, fenntartható növekedés kell. És versenyképesség. A juttatás, az adakozás nem erre visz. A teljesítményhez kötött, visszafizetendő támogatás viszont használhat. Segíteni kell, de nem úgy, ahogy egy régi történetben szerepel: az éhes embernek halat adtak, aztán megint. Újra és újra éhes lett, ismét kapott halat. Nem lett volna egyszerűbb, ha rögtön megtanítják horgászni?!