Forintgyengülés: a devizahitelesek a vesztesek?

Az elmúlt hetek forintgyengülése kapcsán sokan vizsgálták, hogy a gazdaság mely szereplői profitálnak ebből a legtöbbet, illetve sínylik meg ennek következményeit. Egyrészt szerencsésnek érezhetik magukat azok, akik jelentősebb deviza megtakarítással vagy devizajövedelemmel rendelkeznek, és ezt Magyarországon költik el. Másrészt a gyenge forint megdrágítja az importtermékeket, valamint a devizában denominált államadósságunk is magasabb forintban kifejezve.

A forintgyengülés legtriviálisabb és „legnépszerűbb” vesztesei azonban a devizahiteles gazdasági szereplők, akiknek nincs természetes fedezete (devizajövedelem vagy deviza megtakarítás).

Pénzügyi stabilitási szempontból természetesen ez rendkívül fontos probléma, hiszen a növekvő törlesztőrészletek egyre több háztartás számára okoznak gondot, ami pedig a nem teljesítő hitelek állományát növeli a bankrendszerben. A bankok tőkehelyzete egyre kifeszítettebbé válik a növekvő céltartalék képzés miatt, ez pedig végső soron a hitelezés visszafogásához vezethet. Mindez azonban inkább középtávon jelentkező probléma. A forintgyengülésnek viszont létezik egy, akár rövid távon is súlyossá váló aspektusa, ami a bankrendszer likviditási helyzetéhez köthető, és amire talán érdemesebb lehet kicsit nagyobb figyelmet fordítani.

A devizahitelezésben aktív hazai bankok többsége alapvetően forintforrásokkal rendelkezik (nagyon leegyszerűsítve betétekkel). A devizahitelezéshez azonban érthető módon devizára volt szükségük, ezt a szükségletüket forintforrásaik devizára cserélésével (swapügylet kötésével) elégítették ki. Ehhez találniuk kellett olyan partnert, aki biztosította ezt a devizát, amelyek tipikusan külföldi nagybankok voltak.

Összességében tehát a bankoknak a devizahitelezés miatt nincs jelentős nyitott devizapozíciója, elméletileg nem származik sem nyereségük, sem veszteségük ebből; a háztartások felé fennálló devizaköveteléseikkel szemben hasonló nagyságrendű mérlegen kívüli devizakötelezettségük van a külföldi partnerek felé.

Az első számú likviditási kockázat abból fakad, hogy a bankok a tipikusan hosszú lejáratú, jelzáloghitelekből fakadó devizaköveteléseik fedezésére sokkal rövidebb lejáratú swapügyleteket kötöttek. Ebből, és egy erőteljes – a korábbi határidős prémiumot meghaladó mértékű – forintgyengülésből kifolyólag a gyorsabb ütemben lejáró devizakötelezettségeik refinanszírozása megdrágul, egyre több és több forintlikviditást igényel a swapügyletek megújítása. A második probléma abból ered, hogy a swapügyletekhez általában kapcsolódik egyfajta biztosíték (margin call), ami lényegében azt jelenti, hogy a bankoknak letétbe kell helyezniük bizonyos mennyiségű devizát a megnövekedett jövőbeli kötelezettségeik fedezésére. A gond az, hogy a bankok többnyire ezt a devizát is újabb swapügyletek kötéséből szerzik be, ami további forintlikviditást igényel. A bankok biztonságos működése a fentiek miatt számottevő likviditási tartalékot igényel, ami költséges, hiszen ezek az eszközök általában alacsony hozamot biztosítanak.

Az MNB ökonometriai modelljei a pénzügyi stabilitási szempontból kockázatos swapállomány szintjét körülbelül 3000-3200 milliárd forint (10-12,5 milliárd euró) körül azonosították. E felett a letéti követelmény emelkedése miatt megugró devizakereslet az árfolyam jelentősebb gyengülését idézi elő. Az MNB legfrissebb adataiból azt láthatjuk, hogy a külföldi szereplők magyar bankokkal szemben fennálló nettó swapállománya január végére elérte ezt a 3000 milliárd forintos (körülbelül 10 milliárd eurós) szintet. Ez pedig azt jelenti, hogy nem vagyunk messze attól, hogy a magas swapállomány és a forintgyengülés spirálja további extra terheket rójon a már eddig is nehéz helyzetben lévő devizahitelesekre. Érdemes megjegyezni, hogy a bankok swapállománya nemcsak a korábban említett okok miatt nőtt az elmúlt időszakban, hanem a külföldi szereplők növekvő short pozíciói miatt is, a kritikus swapállomány-szint szempontjából azonban a pozíció mögötti motiváció kevésbé lényeges.

Bár szabályozói oldalról történtek intézkedések, amelyek a fenti veszélyes spirál kialakulásának esélyét csökkentik (likviditási mutatók bevezetése), a swapállomány szintje, illetve annak gyors változása viszont továbbra is azt mutatják, hogy a probléma könnyen akuttá válhat. Mivel a magas swapállomány a devizahitelezés melléktermékének tekinthető, így ez utóbbi probléma megnyugtató megoldásáig a swapállománnyal kapcsolatos kockázatok is feltehetően tartósan velünk maradnak.

Bár kétségtelen, hogy a devizahitelesekre jelentős terhet ró a forintgyengülés, nemzetgazdasági szinten azonban a bankrendszer megnövekedett likviditási szükségletének is számottevő költsége van. Éppen ezért fontos, hogy a forintárfolyam mozgása kapcsán az elemzésekben erről a tényezőről se feledkezzünk meg, annak ellenére, hogy a választópolgárok jelentős része nem közvetlenül érintett ebben a kérdésben.

(A cikk a szerző véleményét tükrözi, nem feltétlenül egyezik meg az EIB álláspontjával.)