Ha Keynes és Hayek látná

Sokat érhet a jó időzítés. Még egy múlt századi elméleti közgazdasági vitát is érdekessé tehet, ha akkor jelenik meg az erről szóló könyv, amikor a téma nagyon is aktuális. Keynes és Hayek az 1900-as évek első felében csaptak össze látványosan arról, mi teszi igazán hatékonnyá a gazdaságot: a nagyobb állami szerepvállalás vagy a piac teljes szabadsága. A vita Keynes 1946-ban bekövetkezett halálával sem ért véget, a gazdaságpolitikát azóta is kísérti szelleme, s nem meglepő, ha válságban megszaporodik az állami szerepvállalás híveinek száma.

Ez történt, történik mostanában is, a 2008-as világgazdasági válság alatt, után is. Bár az USA-ban a szabad vállalkozás mindig nemzeti hitvallás volt, mégis arra kényszerült, hogy a krízis fájdalmas hatásait nagyobb központi szerepvállalással, pénzpumpa működtetésével is tompítsa. Ám igaza van azoknak is – leegyszerűsítve: a Hayek-hívőknek –, akik azt mondják, a hirtelen olcsó és nagymennyiségű pénz félre viheti a gazdaságot. Azt a benyomást keltheti, nincs miért takarékoskodni, óvatoskodni, bőven van forrás mindenre.

Csakhogy a pénzcsapok lassan elzáródnak, és újra kiderülhet, a könnyelmű pénzköltésnek volt ugyan hatása mondjuk a foglalkoztatásban, de a gazdaság ettől nem lett hatékonyabb.

Az „Összecsapás, amely meghatározta a modern közgazdaságtant” – hirdeti a Napvilág Kiadó könyve, alcímében. Izgalmas olvasmány, ennél talán csak az élet izgalmasabb. Az elméleti modellek ritkán működnek tisztán a gyakorlatban. Ahány ország, annyi specialitás. És persze, annyiféle politikus, akinek a dolga (lenne) az adott ország boldogulását, jólétét segítő gazdaságpolitika menedzselése. És itt már bejönnek a nagyon is „emberi” szempontok, például a politikai népszerűség, vagy az újraválaszthatóság kérdése. S innen kezdve gellert kaphat még a legjobb elmélet is. 

 túl nagy állami beavatkozás valóban megzavarhatja a gazdaság működését. Az sem kizárt, hogy eltúlzott formájában zsarnoksághoz, diktatúrához vezethet, ahogy Hayek figyelmeztetett. Ám azóta az is kiderült, a túlzottan szabad piac pedig óriási nemzetközi monopóliumok létrejöttét eredményezheti, melyek rátelepednek az állami döntéshozókra, és a közérdek helyett magánérdekek mozgatják a politikusokat. (Ez a „state capture”, azaz foglyul ejtett állam jelensége).

agyis akárhogy nézzük – nagyon laikusként – az említett két meghatározó gazdasági elméletet, olyan érzésünk lehet, hogy nem „vagy-vagy” a válasz, hanem az „is-is”. Ez megalkuvónak tűnik, ámde közelebb lehet a valósághoz.

Magyarországon is fellángolt a vita, hogy mekkora szerepe lehet az államnak a válság kezelésében. Hogy szerepe lehet, sőt, szükséges, az nem vitás, ámde a mértéke, a formája, és a módja nagyon is vitatható. Az állami beavatkozást csak világos jogi szabályozással, a nyilvánosság teljes kontrolljával lehet keretek között tartani. Ha nincs transzparencia, korlátozott az ellenőrző-kordában tartó mechanizmus, akkor könnyen vakvágányra csúszhat akár egy egész ország.

Játszunk el a gondolattal, vajon mit mondana Keynes vagy akár Hayek a mostani magyar gyakorlatra? Hayek biztosan elborzadna. Az állami beavatkozást csak akkor tudja korlátozottan elfogadni, ha ez közben a vállalkozás szabadságát, a piacot alapvetően nem változtatja meg. A piacot befolyásoló hirtelen kormányzati döntések valószínűleg kemény kritikára indítanák. De Keynes sem lenne elégedett. Gazdasági nézeteinek egyik fontos eleme ugyanis az, hogy válságban az emberek szenvedését kell enyhíteni.

S hiába alkalmaz a magyar kormány Keynes eszköztárából sok elemet – például közmunka, adócsökkentés, olcsóbb hitel stb. –, ha az alapcélt nem működteti. Itt a jobb módúak preferálásától reméli a kormány a vállalkozások beindulását, új munkahelyek teremtését. Válságban nem igazán működik ez a modell. Ezért nagy az elszegényedés, az emberi szenvedés. Ez Keynest nagyon zavarná.