A bankszektor jövője

Márpedig a magát omnipotensnek gondoló magyar kormány és a kormánypolitikát mellszélességgel támogató jegybank sem képes rá, hogy egy nyitott, az Európai Unióba integrált gazdaság bankszektorának piaci szerkezetét és működési módját megszabja.

Azt már négy éve tudjuk, milyen bankrendszert kíván létrehozni az Orbán-kormány: olyat, amely legalább felerészben nemzeti tulajdonban van. Az elmúlt évek során azt is láttuk, miként próbálja ezt megvalósítani. Egyfelől a jelentősebb külföldi bankok jövedelemszerző képességének aláásásával, illetve kiszorításukkal a lakossági megtakarítások piacáról.

Másfelől a magyar tulajdonban lévő hitelintézetek „helyzetbe hozásával” kívánja elérni az 50 százalékos nemzeti bankrendszert a kormány. Erre szolgált két kisbank feltőkésítése, valamint a takarékszövetkezeti szektor megerősítése, mintegy 140 milliárd forint állami pénzzel. Az utóbbiért azonban komoly árat fizettek a szövetkezetek: elvesztették autonómiájukat, a többségi tulajdonukban álló ernyőbankjukat, a Takarékbankot pedig egy szűkebb magántulajdonosi körnek játszotta át a kormány.

Néhány hete azt is tudjuk, milyen jövőképe van az MNB-nek a magyar bankszektorról. A jegybanki szakértők a „fenntartható növekedést támogató bankrendszer” tíz kritériumának felállításával terelnék a megfelelő irányba a szektort. Elképzeléseiket vitaanyagnak szánták ugyan, ám az érdekelt piaci szereplők – a nyilvánosság előtt legalábbis – eddig nem reagáltak rá. A tanulmányt véleményező szakértők viszont kétségüket fejezték ki néhány kritériummal kapcsolatban. Különösen a „tisztességes profit”, illetve a visszaforgatott nyereséghányad számszerű követelményét, valamint az „önfinanszírozó” bankrendszer kialakításának célszerűségét érték bírálatok.

Ismerjük tehát a kormány és a szolgálóleányának beállt MNB elgondolását a magyar bankrendszer kívánatos tulajdonosi és piaci struktúrájáról, valamint működési módjáról. A kérdés csak az, hogy az érintett bankok tulajdonosai és vezetői miként vélekednek minderről, hiszen – piacgazdasági keretek között – az ő közreműködésük nélkül nehezen kivitelezhető a központi akarat. Kétségtelen, hogy az adórendszer alakítása mellett az állami beavatkozás direktebb eszközeivel (például felvásárlással, piacteremtéssel) is gyakran élő, dirigista magyar kormány képes a bankrendszer szerkezetének módosítására és tevékenységének befolyásolására.

És persze a pénzügyi felügyeletet magába olvasztó MNB is alakíthatja a szektor működését, bár talán kevésbé élhet a piaci szereplőket diszkriminatív módon érintő intézkedésekkel, mint a kormány. Ám nehéz elképzelni, hogy az összes rendelkezésükre álló eszköz bevetése elegendő volna ahhoz, hogy rövid idő alatt érdemben átalakítsák a magyar bankrendszert.

Az előző négy év alatt annyit sikerült elérnie a kormánynak, hogy a válság miatt súlyos veszteségeket elszenvedett bankok némelyikének tulajdonosa komolyan fontolóra vegye távozását a magyar bankpiacról. E szándékuk kivitelezését viszont maga a bankellenes kormánypolitika nehezíti meg, hiszen aligha akad olyan befektető, aki a túladóztatott, és a devizahiteles probléma megoldásának lebegtetésével továbbra is bizonytalanságban tartott bankszektorban tulajdont kívánna szerezni. Így a kilépés eszközéül az ügyfélkapcsolatok lassú leépítése marad, vagy pedig a magyar állam tulajdonszerzése, amit a nagybankok esetében gátol a működés tőke- és forrásigénye.

A másik lehetőség a „nemzeti” bankszektor felnövesztése a kormány piacteremtő eszközeivel. Például azzal, hogy az állami szférában működő intézmények és munkavállalók számlavezetését hozzájuk irányítják, vagy felhatalmazzák őket az uniós pénzek kezelésére. Ám mégoly komoly erőfeszítést tesz is a kormány a magyar hátterű hitelintézetek megerősítésére, a piaci kiszorítás folyamata csak lassú lehet. 2008 és 2012 között a válság hatására komoly veszteségeket elszenvedett, 2010-től pedig a kormány által is „sanyargatott” hét külföldi hátterű nagybank piaci részesedése 55,3-ról 51,8 százalékra süllyedt: ez csupán 3,5 százalékpontos piacvesztés.

Közben az úgynevezett nemzeti hitelintézetek részaránya 31-ről 36 százalékra emelkedett, de az OTP-n kívüli, tehát valóban többségi magyar tulajdonú hitelintézetek még mindig alig 11 százalékos piaci részesedést tudhatnak magukénak. Ez utóbbi legnagyobb szeletét (10 százalékot) a Takarékbank, illetve közvetve (a Posta hálózatával is megerősített) FHB irányítása alá vont takarékszövetkezeti konglomerátum alkotja. Bár a kormány piacteremtése mellett ez a szegmens komoly növekedési potenciállal bír, elsősorban éppen az OTP rovására terjeszkedhet.

A nemzeti bankszektor növekedését így leginkább az segítené, ha a többségi külföldi tulajdonosi háttere ellenére magyarnak számító OTP vásárolna föl bankot. Ám ahhoz, hogy például a vevőre váró MKB-t megvehesse, a kormánynak stratégiai jellegűvé kellene minősítenie a vételt, hogy kivonja a Gazdasági Versenyhivatal fúziókontrollja alól. A dolog szépséghibája, hogy a piaci koncentrációt jócskán megnövelő akció a versengő bankrendszer megteremtésének jegybanki óhajába ütközne. Nem kétséges azonban, hogy mint minden másban, bankügyekben is a kormányfőé az utolsó szó.